Mai nap arra ébredtem (dél körül, viszont reggel 6-kor feküdtem le), hogy ember pakol. Gondoltam, jaj. Kijöttem, kérdezem a gyermeket: tejeskávét megittad? Azelőtt szoktam kikészíteni, mielőtt lefekszem, ő meg felkel és megissza. Hát nem itta meg, mert ember kiöntötte. Plusz azt a cserpes tejet is, ami megsavanyodott kicsit és ki akartam próbálni, megalszik-e. Valszeg megaludt, mert állítólag undorító darabos volt. Régen szerettem az aludttejet.

Utána jött, ami szokott, hogy kukázok. Aztán látom, hogy egy szép kis kerámia tartóból dobálja ki a macskabajusz gyűjteményemet. Amit vagy 4 éve rakosgatok. Volt legalább 20. És amikor megdöbbenve rinyálok, akkor azt mondja,  hogy az a tartó az övé. 15 éve le se szarja. Erre kiszedtem belőle ami lom még benne volt, földhoz vágtam és odaadtam neki, vigye a francba. Közben a konyhában gyorsan a markomba kaptam a gyönyörű hatalmas kavicsomat, azzal mentem vissza, erre elém áll és gyilkos fejjel ordítja, hogy elege van. Ordítottam, hogy nekem is és úgy fogtam a kavicsot, hogy ha orrbavág, azzal vágom fejbe. Amúgy senkit nem tudnék fejbe vágni, csak ha az életemért küzdenék, de az a kő jókor volt jó helyen.

Anyukám ismét fél ötig aludt, akkor előrontott és nekiállt a kényszeres pakolásnak. Ordítottam, hogy elég. De miért?? Mert elég, azért. Egyetlen szuperképességem volt, hogy a káoszban kiismerem magam, mióta a demens mindent össze-vissza pakolásának vagyok az áldozata, azóta semmit nem találok, végem van.

 
Szeretnék egy bohém, állatmániás pasit családi házzal és egy kényszeresen sütő-főző anyát.

Csak eszembe jutott a mindenhez (is) értő oligarchákról...

Énekeltem egy énekkarban. Volt egy szám, amiben volt egy szóló. Nekem nagyon biztos énekhangom volt, nem az az igazi szólista hang, inkább kórista, a kórus egységesebben szólt, ha én is énekeltem. De azt a szólót mintha nekem írta volna a szerző... viszont a karnagy meg a kedvencének szánta (mint általában), egy vékony kis hangú másik karnagynak. Igazolandó, hogy ő a legjobb, mindenkivel végigénekeltette a két versszakot. Mindenkivel, kivéve velem. Mikor a karnagy közölte az eleve elrendelést, pár belevaló csaj bekiabálta, hogy engem meg sem hallgatott. Úgy tett, mintha véletlen lett volna és kegyesen engedett énekelni. Annyira jól feküdt nekem az a dal, megállt a levegő is... Nem hagyta végigénekelni, az első versszak után leállított, és a kedvence kapta meg.

Mikor meg a főiskola utáni első munkahelyemre kerültem, nem adtak semmi munkát. Csak a közlönyöket olvastatták velem orrvérzésig. Aztán mikor az egyik pasi szabira ment, nekem kellett helyettesítenem. Olyan jó kis munka volt, statisztikai elemzés és ő nyilvánvalóan nem is igazán értett hozzá. Gyönyörű elemzéseket csináltam, színes grafikonokkal. A főnöknek nagyon tetszett. mikor a pasas visszajött, visszakapta a melót, de abban a formában kellett (volna) ahogy én csináltam. Nem ment neki. Gyűlölt, nem fogadta onnantól a köszönésemet sem. Én meg olvashattam tovább a rohadt közlönyöket.

Ez egy sokáig töltődő poszt lesz Sanyikáról. A címet Domi adta, ahogy végiglejtett a klavitúrán.

Sanyika... valakik megtallták egy lakótelepen, pár napig a lakásban volt, aztán meggondolták, kirakták a lépcsőházba és neten gazdit kerestek. Akkor jött a lányom és elhozta. Kis picurka volt, akkora fülekkel, hogy azt mondtuk, valamelyik szülője egy sivatagi róka lehetett. Riadt szemekkel nézett, hasán a nagy sérv feleakkora, mint a feje. De azért aktív kis ördög volt. A lányom pasija el is nevezte Lucinak, azaz Lucifernek, csak kicsiben. Mi Egerben láttuk először, mentünk hozzájuk Vilivel, akit nem sokkal korábban fogadtunk örökbe és kb. egyidősek Sanyikával. Némi fújkálás, pofozás után 1 nap alatt örök barátságot kötöttek. Ez szó szerint értendő. Vili most teljes bánatba van esve, keveset eszik, csak néz szomorúan, egyértelműen bele van betegedve, hogy Sanyi eltűnt.

Sanyika sokáig kisebb volt Vilinél. Keveset evett, inkább csak szárazat, mondtuk, hogy Sanyi "kekszes". De azt is úgy, hogy kitettük a kaját, Vilit kitúrta, kicsit evett, elszaladt, később vissza, eszegetett, megint el. Totál hiperaktív volt. Vilit folyton macerálta, ugrabugrált, felborított, leesett, belesett, elrontott, eliszkolt. Egy kis bajkeverő volt. De ugyanakkor egy ki tündér is. Reggel felugrott az emeletes ágyra hozzám, nyávogott, nyalogatott, hízelgett. Folyton mozgásban volt. Emberem sokáig utálta, macerált, hogy vigye el a lányom, előbb úgy volt, hogy viszi, aztán nem adtam. Neki egy kicsi lakása van, Sanyi elvileg a felújítás alatt lett volna nálunk, csak beleszerettem közben és meg akartam tartani. Olyan jóban voltak Vilivel is. A lányom, mint a szél, hol erre fordul, hol arra, macskáit egyedül hagyja, azt gondolom, hogy vagy van kaja vagy nincs, alom ugyanígy. Meg a másik cica egy 6-7 éves félig vak, "röfögős" kövér cica volt, nem társaság Sanyinak.

Sanyika hasát megműttettük. Addig óvatosabban ugrált, utána nekilendült. Ugrott, esett, nem bánta, újra ugrott. Még Egerben iszonyú hasmenése volt. A lányom ott is elvitte az orvoshoz, éheztettük azt a csöpp kis sovány macskát, aztán diétáztatni kellett. Itt nálunk is amúgy vissza-visszatért a hasmenése. Mikor legutoljára megmértem, 5,7 kiló volt. Gyönyörű, hatalmas áramvonalas testű ragadozó lett belőle. Szerintem a végén nagyobb is lett Vilinél, aki pedig az első évben mindig előtte járt egy fél kilóval. Mikor a kicsik is hozzánk kerültek, Vili fogyott, de nem baj, kicsit kövér is volt, Sanyi meg utálta őket, akkor kezdett el könyörögni, hogy kimehessen a házból. A kinti léttől Sanyi nem fogyott, hanem megizmosodott. Ő is már hajlott a puhányágra előtte, de odakint fantasztikus formába lendült. Halála napján délelőtt láttam felugrani az eperfára. Gyönyörű ugrás volt.

Ma az jutott eszembe, ahogy hozta a szállító a macskakaját, ahogy Sanyi a dobozokkal bánt. Széttépte őket. Falatonként tépte szét a szájával a kartondobozokat. Amíg volt belőlük. Nem győztem takarítani utána. Emberem majd megőrült, olyan ideges volt. Egy csomószor világgá akarta zavarni. Félt is tőle Sanyi sokáig. Ha összetalálkoztak, rohant előle. Persze ő meg ijesztgette, a mocsok. Ott ugrált körülötte, a kis sérült idegrendszerű Sanyi meg menekült, ugrott neki mindennek, ami az útjába került. Aztán jött hozzám. Akkoriban még jártam az egyetemre, sokat írtam ezen a laptopon, jött és nem hagyott, ráfeküdt, keresztülgyalogolt rajta. úgy írtam, hogy a térdemről csaknem leesett a gép, de ő azért még odanyomta a kis fenekét, pont az egérgombhoz, hogy ne tudjam elérni. Sanyikám... sok beadandót együtt írtunk...

Nagyon szerette a vizet i. Mármint, ami a csapból folyik. A kádat mindig összejárkálta. Emberem azért is ordított. Konyhapultra mindig felugrált, asztalra is, azért is mindig szorultunk. Furcsa erre most visszaemlékezni, mert az utóbbi időben már soha nem ugrált fel. Most Flórika a nagy felugrálós. Flórika természete picit hasonlít Sanyikához, ő is olyan kis hebehurgya. Sanyi eleinte nem bírta, ha sokáig simogattuk, felpörgött, elszaladt, aztán vissza. Flóri, mikor idekerültek és végre hagyta magát megsimogatni, 5 mp múlva rohant enni. Sanyi meg csak futott egy kört. Rohant utánam, felugrott a székre az ebédlőben, nyúlt utánam, meg i karmolt párzor, ha visszanyúltam, hogy megsimogassam, elrohant. Volt, hogy rohant, megtorpant és bukfencezett egyet. Annyira hihetetlen erre most visszagondolni, mert a végére egy méltóságteljes, kimért fiatalember, azaz macska lett Sanyiból.

Itthon már régóta nem ült az ölembe, az ágyba sem jött fel, ott aludt az ágy feje előtt egy párnával bélelt dobozban. De a kertben szaladt hozzánk, odasimult, hanyattvágta magát, mindenféle módon kedveskedett. Nagyon területvédő volt. A kicsiket betolakodónak tartotta és akkor is, amikor először volt lenn éjjel a kertben, véres füllel jött haza. Addig a második szomszéd nagy vörös kandúrja birtokolta a mi kertünket is, ez azt hiszem aznap éjjel eldőlt, de nem sokkal később már Sanyi volt az úr a házbeli kertszomzédnál is, Sőt a két ház közötti kertben is. Most visszajöhet a vörös macska... Egyszer épp Sanyit keretem, mikor kimentem az utcára, és a kertből valami egészen furcsa hangot hallottam, aztán a kerítésen ár előbb a vörös macska robbant ki, utána Sanyi, a vörös, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohant át a kocsiúton, Sanyi utána, aztán az út felénél visszafordult és szépen odasétált hozzám. Nem tudom, a végzetes éjjelen is nem így volt-e? Csak közbejött egy autó... és nem 50-nel, az biztos. Itt előttünk ezen az egyenes útszakaszon csaknem mindenki úgy érzi, hogy visszahozhatatlan másodperceket veszteget el a drága életéből, ha tövig nem tapos a gázba. Rohadjon meg, aki ezt tette, találja szembe magát egy kamionnal és már ne legyen ideje félrerántani a kormányt.

Nem mondhatom el senkinek, de muszáj. Ma hajnalban meghalt Sanyika, a cica. Valamikor másfél éve írtam róla egy zavaros posztot, hogy épp 2 kilós és visszük mûteni a hatalmas hasi sérvét meg egyben ivartalaníttatjuk is. Hát, sajnos most mindennek vége. Ott nyugszik a kertben, a lányom másik cicája mellett, aki 1 hete halt meg. 
Sanyika idôközben hatalmas és méltóságteljes kandúr lett. Sosem fogom elfelejteni, ahogy ment azaz vonult elôttem a gyögyörû, áramvonalas testével. Tökéletes cicateste és mozgása volt. Tegnap délután, mikor kinéztem az ablakon, épp egyetlen könnyed szökelléssel fenn volt az eperfán. Igen, mondták, hogy a macska veszélyben van odakinn. Tavaly nyáron fokozatosan szoktattam a kerthez, nagyon akart menni. Sanyi egy vadmacska volt. De óvatos is. Ha jôttünk haza és kiszaladt elénk a kerítésen át, a közeledô autó hangjára azonnal vissza is ugrott. Nekem sem volt vele kapcsolatban veszélyérzetem, annyira óvatos volt. És nem is barátkozott senkivel, 1 méternél még a házbeliek sem mehettek közelebb hozzá. Tegnap még itt ült az ölemben, mikor mentünk a kertbe, szokás szerint picit leült a lépcsô tetejére egy nyakcirógatásra. Közben hazajött egyszer, aztán megint le. Mikor jöttünk haza a lányommal, hívtuk, de csak ült a járdán, jelezve, hogy még dolga van... Aztán éjjel mentem érte, hívogattam, kimentem az utcára, mert ha átment a harmadik szomszédos kertbe, akkor nem hallotta. És akkor megláttam egy szürke kupacot az út közepén. Éjjel alig van forgalom. Odarohantam, kívánva, hogy egy kabát legyen. De Sanyika élettelen teste volt. Kitört a nyaka, a teste meleg volt még, de nem élt. Attól félek, hogy a gyér forgalomban átsétált a túloldali mezôre és a hívó szavamra szaladt vissza és nem figyelt. Ölbevettem, hazahoztam, a kerti hintaágyban ringatóztunk sokáig, aztán eltemettem. Egy hete ástam a másik cica sírját, de ez most... nincs rá szó, hogy mennyire fájt. Belefektettem, a fejét a lábára hajtottam, a farkát a teste mellé. Mintha aludt volna Sanyika. Alig tudtam rászánni magam, hogy betemessem. A másik nagy cica, Vili, egész éjjel sírt. Hallottam, mert nem tudtam aludni. Isten veled Sanyika. Hogy estem volna le a lépcsôn, hogy 1 perccel késôbb, vagy csak 1 másodperccel késôbb érkeztem volna. Vagy mentem volna hamarabb. Akárhogy máshogy, csak ne így. Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni. 

Végre, végre, végre, befejeződött az egyetem. Vagyis még nem teljesen, de nagyjából. Tegnap volt a második ún. egybefüggő gyakorlat autizmus szakirányos részéből a vizsgatanítás. Az egész gyakorlat egy rémálom volt. Egy utazó gyp. mellé osztottak be, akivel az elmúlt gyakorlaton is voltam, már ez önmagában furcsa, elvégre mennél több helyen kellene kipróbálni magunkat, de anno jóban voltunk, nem volt rossz előérzetem.

Nekem gyerekekkel annyi gyakorlatom van, hogy van 3 gyerekem, abból a kicsi kicsit auti. Igazából miatta jött ez a hülye ötletem, hogy elvégzem a gyp. egyetemet. Ezúton is szeretnék mindenkit lebeszélni egy ekkora ökörségről, hogy 50 évesen egyetemre menjenek, egy vadonatúj, az addigi pályájukhoz semmiben nem illeszkedő új szakmát kitanulni. Az ember agya kopik. Ami 50 évesen nehezen ment, az 55 éves korra még tragikusabb tehetetlenséggé fajult. Nem segített a sok alvás nélkül töltött éjszaka, meg az itthoni balhék sem. A nagyfiamon közben diagnosztizálták a skizofréniát, az anyukám demenciája egészen riasztó méreteket öltött. Ez is a kor miatt van, én is öreg vagyok, ő is. Nemhogy segíteni nem tudott, de vele is sok gond volt. Emberem, aki hülyeségnek tartotta az egyetemet (milyen igaza volt!) hűen önmagához, végig ott akadályozott, ahol csak tudott. 

Szóval levelezőn lenyomtam a 4 évet, ami azért lett 5, mert egyet kihagytam, mikor Finnországban voltunk, abban a hitben ráadásul, hogy örökre ottmaradunk és nem is kell már soha befejeznem az egyetem, de aztán másképp alakult a helyzet és a leállt fogaskerekek iszonyú csikorgás mellett jöttek újra működésbe (mármint az agyamban).

Ebben a félévben volt a 2 nagy gyakorlat. Az első maga volt az álom. Ott voltam mindennap, ittam a tudást, közben beszálltam mindenbe, gyerekekkel foglalkoztam, tuti jó volt. De hogy a statisztika kijöjjön, a második egy rémálom lett. Egy utazó gyp. mellett voltam. Első héten átrohantunk 3 iskolába 7 gyereken, meg egy oviban másik kettőn (a harmadik "szerencsére" beteg lett), a következő héten pedig már nekem kellett volna megtartanom saját magam által felkészülve az összes órát. Ahány gyerek, annyiféle, volt egyéni és páros óra, megjegyezni nem tudtam, kinek mi a gondja, meg hát eszközeim sem voltak hozzá. Én a gyakorlati oktatást oktatásnak gondoltam, nem egy permanens vizsgának. Lenyomtam a hétfőt, a keddet, szerdára szétestem, az iskolásokra már nem tudtam felkészülni, azaz volt egy félreértés is, úgy értettem, hogy nem is kell (max. éjjel le sem feküdtem volna, volt ilyen az egyetem alatt, már egészem belejöttem), ott aztán minden voltam, csak jó nem. Másnap még lenyomtam az ovisokat, az egész jó volt, aztán azt mondta, ne is menjek többet, pedig még kellett volna hospitálnom, meg szerettem is volna. Kértem, hogy nézhetném meg a gyerekeket csoportban, az volt a válasz, hogy nem. A papírokba kétszer 45 percben tudtam beleolvasni (összesen 6 gyerekébe), egyszer az oviba max. félórára az ovisokéba úgy, hogy mellettem ült a mentor és sürgetett meg beszélgettünk is közben. Annak a fiúnak az anyagába, akivel a vizsgatanítást csináltam, bele se nézhettem.

Maga a tanítás olyan volt, amilyen. Kaptam rá egy hármast. Olyan hibákat vétettem, amiről nem is gondoltam, hogy hiba. Sose jött elő addig. Hogy miért ragasztattam annyit a fiút. A mentorommal is ragasztgattak. Egyszer menet közben azért is lecseszett, hogy nincs nálam olló, papír, ragasztó minimum. Bakker, honnan kellett volna tudnom? Hogy mindent neki kell biztosítani... Most legalább ragasztót vittem (meg ollót, papírt is, csak az nem jött elő).

Persze valamit mindig tanul az ember. Most azt, hogy milyen az, mikor az ember tudásánál sokkal magasabb a követelmény és az a személy, aki arra hivatott, hogy tanítson, nem tanít, hanem üt. Na jó, verbálisan. Voltam én is "senior" régi életemben. Mondjuk az is elgondolkodtató, hogy a bankban a "junior" program egy évig tartott. pedig ott csak pénzről volt szó, nem emberi életekről. A junioromnak azt mondtam, kérdezzen meg mindent, akár ugyanazt ötször is, inkább ismételjünk, mit hogy elrontson valamit. Amúgy nekem is egy óriási önbizalom növelő volt az az egy év, magam sem gondoltam volna, hogy ennyi minden tudok. Mikor az ember hosszú ideig dolgozik valahol, észrevétlenül ragad rá a tudás, nem is tudatosul, mert nem "tanul" úgy konkrétan, hanem tanítják a mindennapok. Mi a juniorommal nagyon jóban voltunk, sőt az összes többi junior is jött hozzám titkosan kérdezgetni, mert a saját fiú seniorjuk folyton letromfolta szegényeket, hogy ezt már tudniuk kellene. Nem tudom, miért kellene tudniuk. Miért egyszerűbb letorkolni valakit, elvenni az önbizalmát, mint válaszolni a kérdésre.

Szóval az Universum azért jön most nekem eggyel. Mert én jó mentor voltam, de kifogtam egy nagyon rosszat. Ez így nem volt fair.

Azt nem is írtam, hogy a két hét után ledöntött valami vírus, felment a lázam 38,5-re ami teljesen ismeretlen volt számomra, 20 éve nem voltam lázas, csak a pulzusom szokott 100 fölé menni. Így a vizsgatanítás is csúszott 5 napot, de ez nem azt jelentette, hogy lett plusz 5 napom, mert ájultan hevertem az 5 napból hármat és igazából még most sem vagyok jól, meg a tanítást is szétköhögtem. Szerintem a mentor el sem hitte, hogy beteg vagyok.

Na, ez volt. Tanulja az ember, hogy mindenkit a maga módján tanítunk, egyénre szabás, alkalmazkodás, ki-ki a maga tempójában. Aztán jön az úthenger. Nekem tényleg nem volt semmi pedagógiai tapasztalatom. Az egyetemen meg főleg a súlyosan érintett autistákról tanultunk, protetikus környezetről meg különös bánásmódról, itt meg jól teljesítő gyerekek egyéni vagy páros foglalkoztatása volt a feladat, amire nem voltam felkészítve. Amit villantani tudtam, az az volt, amit az előző gyakorlatomon tanultam. A jellemzésemben meg benne van, hogy rengeteg segítséget igényeltem. Majd én is beleírom a magaméba, hogy igényeltem és kértem segítséget de nem kaptam. Elméletben megtanultam úszni, aztán bedobtak a medencébe, ahol az úszóoktató, folyamatosan lenyomott a víz alá és kurva ideges volt, hogy fuldoklom...

Holnap kötelező Hálaadó Istentisztelet. Végülis baptista suliba jár a gyermek. Utána Szeretetvendégség, aki akar, vihet sütit. Gondoltam, akarok. Bekészítem a kelt tésztát este fél tízkor, mert mikor is...? Letakarítom az asztallapot, várom, hogy keljen a drága anyag, 11 körül, hulla álmosan, gondolom, már jó. Kimegyek a konyhába és mit találok? Tele van halmozva az egész pult a szekrény teljes tartalmával. Drága emberem ezt az időpontot ragadta meg, szombat éjjel 11-et, hogy a molyokat kiírtsa a szekrényből. A tészta meg csak kel, csak kel. Mint az agyam...

Adott egy tanya, a nagy házban egy egyetemi docens feleség, 6 saját és 1 nevelt gyerek, meg 4 táborozó+ az erdőmérnök férj, aki a gazdaságot vezeti. Kettejük kapcsolata erősen megromlóban, sajnos. Meg meghívásukra 5*(1 anya+1auti gyerek) a kisházban, ami egykor a lovász, illetve most a telente ott tartózkodó férj otthona. (Feleség akkor máshol van 3+1 gyerekekkel, egyetemen tanít, 3 gyerek nem velük él.) Egy nő a gyerekével esténként hazamegy, nyolcan alszunk 2 éjszakát a kisházban, ahol van egy konyha, benne egy emeletes ággyal, egy kis folyosó (egy pótággyal) és a szoba egy kihúzható 2 személyes rökamiéval, egy ággyal és egy pótmatraccal. A hűtő az a pici fajta, a gázláng so-so, az edények férfiasan elmosogatva. Kisház mellett tyúkudvar, ablakon nincs szúnyogháló, ajtó-ablak nyitva, legyek szép számmal. Van 1 kis 3 ágyas szoba a nagyházban is, ahová fel lehetne menni, de auti banda összetart. Első délután vidámság, medencézés, kis séta, lovaglás kimarad, de nem baj, bográcsolás kimarad, az se baj, ej ráérünk arra még. Este melegvíz hamarabb kifogy, mint ahogy mindenki lezuhanyozna, wc-vel óvatosan bánni, mert a sok papír eldugítja. Egyik auti fiú hiányolja a redőnyt vagy a függönyt. Hajnalban kukorékol a kakas, aztán felélednek a legyek. Alvás onnantól szaggatottan. Reggelre túlpakolt kishűtő olvadozik. Reggeli morgás, de azért vidámság, medence, lovaglás, estére tuti szalonnasütés ígérgetés. Közben egy kis tésztafőzés, szalonnapirítás (serpenyőben), morgás, gyerekek közül egyik mehet a kerítésen túlra, ahol egy kis ritkás erdő van, többi nem, ebből vita, medence kicsi, sok a gyerek benne, helytelenkednek, vita. Férj szeret a csajokkal dumálni, van, aki szereti, van, aki nem, vita. Állatkert lemondás, mert drága, nagyház gyerekei elmennek, férj viszi őket, ebédrendelés nem főzés miatt, 10 adag rendelés, na jó, de kinek mennyi, vita, férj ebédért későn megy, feleség berág a csajokra, féltékenységi dráma pedig akkor pont nem is volt ott sokat, vita, 2 csaj iziben felrohan a nagy házba, egyik süt 60 palacsintát, közben férj totál kifakad, hogy 1 hetet sem bír már ki, másik osztja a kaját. Béke helyreáll. fürdés, lovaglás, gyerekek mehetnek-e az erdőbe vagy nem, ki törődik a gyerekével, ki nem, vita, mi jobb, ha valaki folyton szóvá tesz minden szart, vagy élvezi ami jó, vita, ki figyel a táborozókra, vita, ugat a kutya (az egyik auti gyerek nem bírja) vita. Közben vihar kerekedik, dörög, villámlik, auti gyerek a dörgést se szereti, anyja ideges, vita, hogy dörög-e vagy sem. Kutyák is ugatnak. Szalonnasütés elmarad a szél miatt, csalódás. A konyhában csípős legyek vannak, szobacsere felajánlás, nem kell. Este feleség megkér, menne át 2 ember segíteni a nagyházba a vacsoraosztásban meg a fürdés-fektetésben, mert ő meg elmenne a 2 nagylányával vásárolni. Ketten boldogan ajánlkoznak, másik kettő felháborodik, hogy ez már nem csak túlélő, de munkatábor is. Felmennek, vacsorázás nagy vidámságban, gyerekek imádnivalók, cserfesek, önállóak. Egyik csaj inkább etet, másik fürdet, fektet, férj szintén, teljes béke. Meleg víz kisházban ismét kifogy. Reggel kakas, legyek. Vita az ígéretekről meg a hazugságról, a férj váratlan felbukkanásairól, a felelőtlen táborozásról, a gyerekek kivel való és kivel nem való játszásáról, a szabad nevelésről, az állattartásról, a vízről, a gázról, a hűtőről, a szúnyoghálóról, a magánproblémákról. Feleség jön, megbeszélni egy esetleges későbbi együttműködésről, közben gyerekek is szivárognak, hogy éhesek, de nincs már több idő halogatni. Pofavágások. Aztán jön az első férj kocsival 2nő+két gyerekért. Pakolás közben a laza nő gyereke még meg akar egy kis kunyhót mutatni a nem laza gyerekének az erdőben, amit közben felderített, a két laza csaj 3 gyerekkel elmegy, megnézik, vidámság, hejehuja, 10 perc múlva jönnek vissza, ki engedett el? az én gyerekem, én mondom meg hova mehet! másik oldalon hüledezés... Első kocsi el, marad még 2 óra. Csajok lovagolnak egyet, vidámság, búcsúzkodás, másik kocsiban hazajövés. Azóta neten totál összeveszés, ki hogy neveli a gyerekét, mindent megenged neki, becsalja az erdőbe a másikat is, veszélyeztetés, abúzus, idegen férfi ne bukkanjon fel, meg a hűtő, meg a legyek, meg a wc, meg a kakas, meg a kutyák, meg a kaja, meg a féltékenység, megtúl drága (2 fő 2 éjszaka 10eFt), becsület, ígéret, hazugság, szúnyogháló kontra jó levegő, szabad természet, ki nem szarja le a hideg vizet, mi a francnak vittünk 100 napi hideg élelmet, ki bízza rá kire a gyerekét, ki sérteget kit, nincsenek szabályok, vannak szabályok, gyerekek boldogok, nem boldogok, minden gyerek boldog, nem attól függ, de attól függ. Szar az egész, szuper az egész... Na, így mulatunk mi, az elfogadás felkent papnői, auti gyereket nevelő szuperanyák.

Holnap műtik a lányom cicáját. Nem úgy, hogy mondta, hogy holnap viszi és mi drukkolunk, hanem úgy, hogy a kiscica itt van már majdnem 3 hete, elvittem az állatorvoshoz 2 hete, időpontot kértünk és kaptunk holnapra, reggeltől éhezés, késő délután köldöksérv műtét+ivartalanítás és a lányom üzente, hogy drukkol. Svájcból. Utána itt a gond, hogyan különítsük el a másik cicától, mert egész nap játszanak, de most nem kellene legalább 1 hétig. Gondoltam, anyukámra bízom pár napig a lábadozót, mi meg elmegyünk a másikkal a Balatonhoz a lányom lepukkant kis házába, ahol amúgy a fiam van hetek óta, nyilván olyan állapotban is van. Mármint megyünk a legkisebbik fiammal, hogy legalább párszor fürödjünk a Balatonban. Cicástól, mert őt meg csak nem hagyhatjuk itt anyukámra a másikkal. Anyukám meg... remélhetőleg azt már nem lépi meg, amit anno 15 éve, hogy míg mi nyaraltunk, addig elaltatta a macskákat. Most csak hazamegy valamiért és elfelejti, hogy itt a cica és nem jön vissza...

Közben meg szegény kicsivel tanulni kell az osztályozó vizsgára, miután 3 hónapig magántanuló volt, míg Finnországban voltunk. Ahol amúgy járt suliba, de az nem számít. Pedig kapott róla papírt is. Szenvedünk rettenetesen, ez a saját gyerek tanítás nyári szünetben egy horror. Amúgy mindent tud majdnem, de bizonytalanul, nem tudom, vizsgahelyzetben mi jön elő belőle.

Ember meg elment haza Kóciába anyját látogatni, onnan majd elrepül Franciaországba barátját nézegetni, onnan vissza Kóciába és végül haza. Nekünk meg egy kempingre sem telik. Aki nem dolgozik, mert ápolásin van az auti gyerekkel, az ne is egyék... Na jó, ennivalóra még telik. Meg nem is lenne kedvem anyóst látogatni. 14 éve évente azért járkáltunk évi 1-2-szer, hogy megnézzük még utoljára. Műtötték 15 éve a szívét, akkor mondta a doki, hogy ha nem fogy le, 2 éve sincs hátra. Azóta hízott 15 kilót és él. Após meg meghalt tavaly. Exapós meg idén, mert 96 évesen elütötte egy autó.

Na, megyek aludni, holnapi nap sem lesz rövidebb a többinél, remélem kiscica jól bírja majd a megpróbáltatásokat. Azt mondták, jó, ha van 2 kiló a műtétkor. Lemértem ma este (beletettem a szennyeskosárba és nem akart kimenekülni), 2 kiló 5 deka. Úgyhogy készen állunk. Ez a kis cicó, mintha érezné, hogy valami közeleg, ma háromszor az ölembe feküdt. Máskor, jó ha kétnaponta bújik ide.

Hétfőn reggelente a suli 8:15-kor kezdődik, míg a többi napokon 10-kor vagy 10:15-kor, ezért ilyenkor, vagyis hétfőnként ember viszi a csemetét autóval. Gyerekecske persze tök boldog, hogy apával, meg kocsival...

Tegnap kérdezi a gyermeket, hogy mikor kell indulni, persze ő nem tudja, szájába rágja, hogy 7:40-kor, ha nem akar elkésni. Reggel felkelek 6:35-kor, hogy minden rendben legyen az induláshoz, reggeli, tejeskávé, táska, uzsonna, rendben felöltözés, minden reggeli ügyintézés időben menjen. Hallom 7-kor, hogy ember órája csörög, aztán nekiáll zuhanyozni, jön fel, kényelmesen teát főz, kedélyesen beszélget, 7:41-kor, mikor a gyermek kabátban útra készen áll az ajtóban, Ő ingben, kezében a teásbögréjével az ablakból a mókust nézi, ahogy ügyesen szedi ki a mogyorót a madáretetőből. Ekkor jegyeztem meg, hogy 7:41 van. Erre leordítja a fejemet, hogy mit gondolok én, ki vagyok, az időjelző? Hogy szerintem ő nem tudja, hány az óra? Nem látom, hogy még issza a teáját? Mondom tegnap épp azt beszéltük, hogy 7:40-kor indulás van. Hogy nekem ahhoz semmi közöm, azt nem velem beszélte. És ha nem tetszik a rendszer, akkor keljünk még hamarabb és vigyem a gyermeket busszal, ahogy a többi napokon szoktam. Neki a teája a legfontosabb. Mondtam jó, de akkor keljen ő 5 perccel korábban és lesz rá ideje. Valamit még ordítozott, de itt már bölcsen bekussoltam és elkerültem az útjából. Amúgy 7:47-kor elindultak, remélem, nem késtek el.

Most visszagondolok. Mikor mondtam, hogy 7:41 van, nem mondtam hangosan, vagy durva hangsúllyal, tényleg azt gondoltam, hogy nem veszi észre, hogy rohannak a percek. Lehetett volna azt is reagálni, hogy Ó a francba, de ezt a teát még megiszom, mert anélkül zombi vagyok és rohanunk. Vagy valami ilyesmit, amit én mondanék hasonló helyzetben. Ő meg azt mondja hasonló helyzetben, hogy már megint nem vagyok kész időben, mert nincs időérzékem és már megint elkésünk, mint mindig. Mire én azt mondom, hogy sosem késünk el, no para. Mondhatna mást is, de ezeket szokta mondani...

Tegnap esti kis színes. Vasárnaponként újabban ő főz vacsorát, ez nagy fejlemény, igaz, harmadjára is ugyanazzal kísérletezik, stir fry, vagy mi. Az első rémes volt, de lenyomtuk, a második szuper, a tegnapi so-so. Gondoltam, mielőtt kész, lerohanok, kiszedem a szárítóból a száraz cuccot és átteszem a kimosottat a szárítóba, hadd dolgozzon a gép, míg eszünk. 5 percnél nem volt több, inkább kevesebb. Jövök fel, azt mondja, most miattam elrontotta a kaját, mert túlfőzte, mert nem voltam itt és az csak frissen jó, mert én mindig ezt csinálom, hogy mindig épp vacsora előtt tűnök el. Hozzákezdtem volna, de aztán elharaptam. Hogy miattam ugyan kár volt szétégetni (amúgy teljesen O.K. volt az állaga), szedte volna ki 2 perccel előbb, legalább hűl egy kicsit, másrészt, mindig? Én főzök mindig, és mikor kiabálok, hogy kész a kaja, van, hogy negyedóra múlva kerül elő.

Naszóval, élünk boldogan...

Ez egy kb. áprilisi írás, csak elfelejtettem élesíteni... 

Ez most villámgyors. Elmentünk tegnap személyi igazolványt csináltatni a gyermeknek. Szükséges hozzá minden szülő. Nézem a neten, milyen iratok kellenek, anyakönyvi kivonat, lakcímkártya, útlevél, ha van neki. Apja bringával megy, mi a gyermekkel gyalog. Már kiment az ajtón a bringát előszedni, mikor egyszer csak dúlt arccal visszaront, hogy mit kell vinni az okmányirodába. Hát, mondom, az útleveledet, nyilván ( nem magyar állampolgár, nincs személyije). Tök mérges, hogyaszondja, mert én nem mondtam neki ezt, mert én soha semmit nem mondok! Hát bakker, 54 évesen nem totál egyértelmű, hogy egy hivatalba, ha megy aláírni valamit, akkor igazolnia kell a személyazonosságát? Tényleg mondanom kellett volna?? Én a neten nem azt néztem meg, hogy én mit vigyek, hanem, hogy a kiskorúnak mit kell vinni az első személyi kiállításához. Valszeg a Nem nyerhetsz! elv alapján, ha mondom, akkor az lett volna a baj, hogy ne nézzem hülyének, tudja magától is. Vagy nem tudom. Mindig eltévesztem a jó irányt...