Ez egy sokáig töltődő poszt lesz Sanyikáról. A címet Domi adta, ahogy végiglejtett a klavitúrán.

Sanyika... valakik megtallták egy lakótelepen, pár napig a lakásban volt, aztán meggondolták, kirakták a lépcsőházba és neten gazdit kerestek. Akkor jött a lányom és elhozta. Kis picurka volt, akkora fülekkel, hogy azt mondtuk, valamelyik szülője egy sivatagi róka lehetett. Riadt szemekkel nézett, hasán a nagy sérv feleakkora, mint a feje. De azért aktív kis ördög volt. A lányom pasija el is nevezte Lucinak, azaz Lucifernek, csak kicsiben. Mi Egerben láttuk először, mentünk hozzájuk Vilivel, akit nem sokkal korábban fogadtunk örökbe és kb. egyidősek Sanyikával. Némi fújkálás, pofozás után 1 nap alatt örök barátságot kötöttek. Ez szó szerint értendő. Vili most teljes bánatba van esve, keveset eszik, csak néz szomorúan, egyértelműen bele van betegedve, hogy Sanyi eltűnt.

Sanyika sokáig kisebb volt Vilinél. Keveset evett, inkább csak szárazat, mondtuk, hogy Sanyi "kekszes". De azt is úgy, hogy kitettük a kaját, Vilit kitúrta, kicsit evett, elszaladt, később vissza, eszegetett, megint el. Totál hiperaktív volt. Vilit folyton macerálta, ugrabugrált, felborított, leesett, belesett, elrontott, eliszkolt. Egy kis bajkeverő volt. De ugyanakkor egy ki tündér is. Reggel felugrott az emeletes ágyra hozzám, nyávogott, nyalogatott, hízelgett. Folyton mozgásban volt. Emberem sokáig utálta, macerált, hogy vigye el a lányom, előbb úgy volt, hogy viszi, aztán nem adtam. Neki egy kicsi lakása van, Sanyi elvileg a felújítás alatt lett volna nálunk, csak beleszerettem közben és meg akartam tartani. Olyan jóban voltak Vilivel is. A lányom, mint a szél, hol erre fordul, hol arra, macskáit egyedül hagyja, azt gondolom, hogy vagy van kaja vagy nincs, alom ugyanígy. Meg a másik cica egy 6-7 éves félig vak, "röfögős" kövér cica volt, nem társaság Sanyinak.

Sanyika hasát megműttettük. Addig óvatosabban ugrált, utána nekilendült. Ugrott, esett, nem bánta, újra ugrott. Még Egerben iszonyú hasmenése volt. A lányom ott is elvitte az orvoshoz, éheztettük azt a csöpp kis sovány macskát, aztán diétáztatni kellett. Itt nálunk is amúgy vissza-visszatért a hasmenése. Mikor legutoljára megmértem, 5,7 kiló volt. Gyönyörű, hatalmas áramvonalas testű ragadozó lett belőle. Szerintem a végén nagyobb is lett Vilinél, aki pedig az első évben mindig előtte járt egy fél kilóval. Mikor a kicsik is hozzánk kerültek, Vili fogyott, de nem baj, kicsit kövér is volt, Sanyi meg utálta őket, akkor kezdett el könyörögni, hogy kimehessen a házból. A kinti léttől Sanyi nem fogyott, hanem megizmosodott. Ő is már hajlott a puhányágra előtte, de odakint fantasztikus formába lendült. Halála napján délelőtt láttam felugrani az eperfára. Gyönyörű ugrás volt.

Ma az jutott eszembe, ahogy hozta a szállító a macskakaját, ahogy Sanyi a dobozokkal bánt. Széttépte őket. Falatonként tépte szét a szájával a kartondobozokat. Amíg volt belőlük. Nem győztem takarítani utána. Emberem majd megőrült, olyan ideges volt. Egy csomószor világgá akarta zavarni. Félt is tőle Sanyi sokáig. Ha összetalálkoztak, rohant előle. Persze ő meg ijesztgette, a mocsok. Ott ugrált körülötte, a kis sérült idegrendszerű Sanyi meg menekült, ugrott neki mindennek, ami az útjába került. Aztán jött hozzám. Akkoriban még jártam az egyetemre, sokat írtam ezen a laptopon, jött és nem hagyott, ráfeküdt, keresztülgyalogolt rajta. úgy írtam, hogy a térdemről csaknem leesett a gép, de ő azért még odanyomta a kis fenekét, pont az egérgombhoz, hogy ne tudjam elérni. Sanyikám... sok beadandót együtt írtunk...

Nagyon szerette a vizet i. Mármint, ami a csapból folyik. A kádat mindig összejárkálta. Emberem azért is ordított. Konyhapultra mindig felugrált, asztalra is, azért is mindig szorultunk. Furcsa erre most visszaemlékezni, mert az utóbbi időben már soha nem ugrált fel. Most Flórika a nagy felugrálós. Flórika természete picit hasonlít Sanyikához, ő is olyan kis hebehurgya. Sanyi eleinte nem bírta, ha sokáig simogattuk, felpörgött, elszaladt, aztán vissza. Flóri, mikor idekerültek és végre hagyta magát megsimogatni, 5 mp múlva rohant enni. Sanyi meg csak futott egy kört. Rohant utánam, felugrott a székre az ebédlőben, nyúlt utánam, meg i karmolt párzor, ha visszanyúltam, hogy megsimogassam, elrohant. Volt, hogy rohant, megtorpant és bukfencezett egyet. Annyira hihetetlen erre most visszagondolni, mert a végére egy méltóságteljes, kimért fiatalember, azaz macska lett Sanyiból.

Itthon már régóta nem ült az ölembe, az ágyba sem jött fel, ott aludt az ágy feje előtt egy párnával bélelt dobozban. De a kertben szaladt hozzánk, odasimult, hanyattvágta magát, mindenféle módon kedveskedett. Nagyon területvédő volt. A kicsiket betolakodónak tartotta és akkor is, amikor először volt lenn éjjel a kertben, véres füllel jött haza. Addig a második szomszéd nagy vörös kandúrja birtokolta a mi kertünket is, ez azt hiszem aznap éjjel eldőlt, de nem sokkal később már Sanyi volt az úr a házbeli kertszomzédnál is, Sőt a két ház közötti kertben is. Most visszajöhet a vörös macska... Egyszer épp Sanyit keretem, mikor kimentem az utcára, és a kertből valami egészen furcsa hangot hallottam, aztán a kerítésen ár előbb a vörös macska robbant ki, utána Sanyi, a vörös, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohant át a kocsiúton, Sanyi utána, aztán az út felénél visszafordult és szépen odasétált hozzám. Nem tudom, a végzetes éjjelen is nem így volt-e? Csak közbejött egy autó... és nem 50-nel, az biztos. Itt előttünk ezen az egyenes útszakaszon csaknem mindenki úgy érzi, hogy visszahozhatatlan másodperceket veszteget el a drága életéből, ha tövig nem tapos a gázba. Rohadjon meg, aki ezt tette, találja szembe magát egy kamionnal és már ne legyen ideje félrerántani a kormányt.