Emberiség gondjaitól vissza a magánba...

Van a kisfiamnak egy osztálytársa. Másodikban jött hozzájuk, az előző iskolájában forró lett a lába alatt a talaj. Egészen kisbaba korában kezdődött nála egy speciális epilepszia, amit időben elkaptak, gyógyszert is kapott rá, ez néhány év alatt elmúlik, aztán vagy marad nyoma, vagy nem. A kisfiú értelme ép, de elég durva viselkedési problémái vannak, mindenki "képébe belemászik" (nem az én szavaim), folyamatosan "basztatja" (szintén nem) a többieket.

Persze az én kis zéró agresszió gyerekemnek azonnal a barátja lett, még mintegy családilag is valamelyest jóba lettünk, mert apja szintén anyanyelvi szinten tolja az angolt, mint enyimé ember. Meg hát a bennem buzogó világmentési hajlamok is, ugye...

Próbálom rövidre fogni. Tavaly év vége felé már egyre többször hangzott el a kissrác neve, a tanáruk kiborult, összetűzésbe került az igazgatóval, idén évkezdéskor tudtuk meg, hogy el is ment az iskolából. Amennyit láttam a dologból, nem állt a helyzet magaslatán a srác kezelésében, de hát nem is láttam mindent. Én mindenesetre nagyon pártoltam őket sokáig. Év vége felé kezdett olyanokat mondani a fiam, hogy (nevezzük a gyereket mondjuk Aldinak), hogy Aldi sosem hagyja békén, meg bántja. De valahogy nem volt ez annyira erős jel, vagy csak nem vettem komolyan?

Viszont most az új tanárral új lap... hát most is bajok vannak. A gyerekek elkerülik, mert kiszámíthatatlan. Amúgy egy vékony, kistermetű fiú, szóval nem egy félelmetes alkat. Tegnap jövünk haza suli után, azt mondja a fiam, Aldi csúfolta, hogy csaló lúzer: Mondom, de miért? Hát, nem tudja. És te mit csináltál erre? Hát sírtam. És tanár látta? Igen, kettő is, haragudtak is Aldira. Na, a francba, jól elbúsultam ezen, hogy annyit kapartam ezért a gyerekért, a szülinapra is mi egyedül hívtuk meg, anyját támogattam, többieket csitítottam és mégis a gyerekemet (is) bántja. Haragszom rá és közben haragszom magamra, amiért haragszom rá, mert gyerek és nem haragudni kellene, hanem segíteni... de közben meg nem csak nagytudású vagyok, hanem a gyerekem anyja is és a kettő hadakozik bennem. Na, azért nagyjából kiheverem a magammal való tusakodást. Erre ma reggel épp indulóban vagyunk, mikor hív az anyja. Első gondolat: francba, nem veszem fel. Második: de köcsög vagyok, és ha élet-halál kérdése, meg különben is... Felvettem, anya belecsicsergi a telóba, hogy otthonhagyták a tízórait, tegyek már be valamit a gyerekem kajája mellé Aldinak is, nehogy emiatt boruljon a nap. Mert tegnap örömünnep volt mert Aldi a piroson végzett (ez a magatartási tábla csúcsa) és hogy most akkora a boldogság! A kurva életbe, örömünnep, Flóri meg sírva meséli, hogy a kis piros kicsúfolta, most meg én etessem, merthogy hadd örüljön a kis hős, hogy az én fiam ad neki ennivalót, mert úgy szereti a fiamat... Basszus, most is káromkodok magamban.

Mert hol az igazság? Hogy lehet piros egy ilyen után? Persze hülye vagyok. Nyilván ez a napi zárás után volt. Meg nem lehet egy gyereket folyton csak büntetve nevelni, ha adnak neki sikerélményt és erősítik benne a motivációt, hogy jónak lenni érdemes, hogy törekedni rá érdemes... Mert igazából nála tényleg idegrendszeri sérülés van, sokszor nem is tehet róla, hogy úgy viselkedik, ahogy... De azt kifelejtettem, hogy év végén több mindent javasoltam az anyjának, hogy szakemberhez kellene fordulni, össze is hoztam egy nővel, akinek egy klassz helyre jár a hiperaktív fia. És az lett belőle, hogy Aldinak semmi baja, csak a környezet nem érti meg és ne is beszéljünk többet róla. Vagyis fogjam már be! De mindezt könnyes szemmel. Vagyis van az a helyzet, amikor a szülő nem képes rá, hogy uralja a helyzetet, mert túl fájdalmas neki.

De bakker, most meg én vagyok a szülő, az én gyerekemet bántják illetve őt nem védik meg. És ma is bántja és azután is fogja, mert az a baja, hogy nem érzi, mi a bántás, de ebben a korban kell megtanítani az együttélést, és az élet senkinek sem habostorta... Szóval emésztem a helyzetet és... és rohadtul nehezen megy... Ja, tegnap mondta az egyik szülőtárs egy merőben más helyzet kapcsán, hogy: Mindenki cipeli a maga keresztjét, akkor is, ha az másnak láthatatlan...

A nyáron nyaralás közben, illetve annak utóhatásaként ért egy elég erős megrázkódtatás, xeno-, homo- és mindenféle más fóbia ügyben, volt benne cigány is, zsidó is, minden, ami dívik mostanság, de ilyen közvetlenül és egy emberben koncentrálódva, aki ráadásul más vonatkozásban szimpatikusnak is volt mondható... Szembetalált a kis magyar valóság, na!

És a minap, mikor épp kedvenc Kolozsvári szalonna nevű határokon átívelő szellemi táplálékomból "falatoztam", olyan mondatokra bukkantam, hogy teljesen átéltem (nem először) Boborján helyzetét, (beszélgettem a Besenyő Pista bácsival és megmondta a véleményem...) https://www.youtube.com/watch?v=XyoUzhXVcaA

Úgyhogy mellékelem: Orbánról van szó természetesen, mint immorális véglényről Teljes cikk: https://kolozsvaros.com/2017/09/21/konnyen-lehet-hogy-ez-megiscsak-egy-immoralis-vegleny/

"A gyűlöletből életfogytiglanra szóló egzisztenciát építő hatalommániás, aki következetesen emberi jogi handabandának minősíti az emberséget, a magyarok nyíltszívű, segítőkész mivoltát veszi a szájára.

Miközben a szegregált tudatlanságba és közpénzhírekbe belegárgyult vidéki falvakban, a lánctalpas propaganda hatására elhülyült polgárok már fegyverrel védik magukat a Magyarország területén legálisan tartózkodó idegenektől."

Hát mára ennyit... Jó szórakozást!

Amíg nyaraltunk, emberem itthon rendet rakott. Ami látszólag jó, viszont semmi nincs a helyén, keresek, de nem találok...

Van a kicsinek egy nadrágja, elég bő a dereka, keresem az övet. És láttam is valahol, mikor mást kerestem, de nem ugrik be a pontos hely. Kérdezem embert. ŐőŐ? Honnan tudná, hogy hol van? Ma megint keresem, megint mondom neki, hogy nem találom, erre mérgesen odamegy az egyik fiókhoz amiben a sapkák vannak és kihúzza alóluk az övet. És közben dühösen közli, hogy azért nem találom, mert lusta vagyok. Én meg csöndben kussolok, mert ha nekiállok, hogy ő tette oda a nem annyira logikus helyre, akkor kapom a következőt, hogy rendetlen vagyok vagy hálátlan (vagy valami mást), hát a lusta most pont elég volt egyszerre.

Más... Kedvenc Agymenőimben Leonard azt modta, hogy "Nem tudtam megfelelni a szüleimnek, ezért idegenektől szerzek minden önbecsülést." Ez szíven ütött, mert párhuzamot véltem felfedezni közte és magam között...

Lehet, hogy a nagy önbecsülés-keresés helyett inkább remetének kellene lennem. Mert sokszor érzem azt, amit Füst Milán regényhősének az apja, hogy "Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket nagyon."

Ezt most gyorsan bevésem, mert történelmi jelentőségű. Ül a kicsi a kádban és megkérdezi, hogy Anya, (a nagy neve) autista? Mondom, nem, Te vagy autista. Bár a tünetei tényleg hasonlóak most, de Ő kiskorában nem volt az. És Alex (osztálytárs) meg Bart Simpson autista? Mondom, nem, ők meg ADHD-sok, bár abban is vannak hasonlóságok az autizmushoz. Például mind elég figyelmetlenek vagytok. És akkor mi lesz velünk felnőttkorunkban? Majd kirúgtok minket? Én:??? Mert Bart Simpsont végül kirúgta Homér, mert mindig csak chipset evett meg sört ivott. Mint (nagytesó), csak ő kólát iszik. Hmmm... jók ezek az amerikai gyerek(?) filmek. De most viccet félretéve, ez a Bart Simpson tényleg az ADHD-s gyerek prototipusa. Mondom ez a kólaivás meg cigizés nagyon idegesítő, nem tudom, meddig bírom elviselni. Remélem, hogy majd egyszer leszokik róla (nagytesó), meg lesz rendes munkája is. Csak most kicsit segíteni kell neki. Te meg sose fogsz kólát inni.Meg sört se - mondja ő. És Alex? Őt majd kirúgják, ha ADHD-s? Mondom nem tudom. Vannak olyan ADHD-sok akik nem isznak sört és van rendes munkájuk. És az autistáknak? Ők kicsit mások, nekik a barátkozás nehezebb. Akarod, hogy beírassalak valami olyan csoportba, ahol barátkozni tanítják a gyerekeket? (Mostanában panaszkodott, hogy nem akarnak játszani vele a gyerekek az iskolában.) Azt mondja: Na jó... Ilyen lazán megbeszéltük az élet nagy kérdéseit...

Tegnap volt egy határidős dolgozatom. Írtam majd egész nap, kisebb megszakításokkal, de úgy este 6 körülre összecsaptam. Annyi hiányzott hozzá, hogy egy értékelést kellett volna odatenni a végére. Gondoltam, lefotózom. Tablet, telefon lemerülve (fiam szobájában). Feltettem őket töltőre. Tanulok közben - közben nyüzsög körülöttem mindenki, megy a tv, legkisebbik drágám a hangos gondolkodás és az azonnali élménymegosztás híve, hát lassan haladok (ha egyáltalán). Egy óra múlva gondoltam, fotózok. Tablet és telefon fiam szobájában lemerülve. Na, akkor kicsit ordítoztam. Megint feltettem őket töltőre. Anyukám megragadta az alkalmat egy porszívózásra, pedig nem is kértem, de hát ugye nagy a por (tényleg nagy, kinek van ideje takarítani??), agyam zúgott. Este 8 körül lefotóztam azt a vackot. na, akkor jött a kérdés, nade hogy is kell beilleszteni? Nem vagyok egy digitális bennszülött (vagy mi), eltartott vagy fél óráig. Na, mondom, még gyorsan átolvasom. Felénél hazajött emberem. Hogy a főnöke megint milyen hülye volt. OK. Viszont megkapta a külföldi állást. Hurrá! De akkor mi lesz a sulival, meg az egészségbiztosítással? Honnan tudjam? De nézzek utána. Jó. De mikor? NEM MOST! Bakker, lejár a határidő a dolgozat beadására és meg már 3 órája kész vagyok, de aki él, hátráltat! Na, elolvastam, javítottam, elolvastam, javítottam, elolvastam, feltöltöttem. Éjjel beugrott, hogy egy pontot félig átírtam (a másik felét meg nem), hát azok nincsenek összhangban. A francba! Már csak abban reménykedem, hogy a tanár élete is hozzám hasonló és abban a szellemben fogja olvasni. Mármint a figyelmét megosztva és nem annyira minden apróságra koncentrálva...

A villamosra vártam épp, mikor jött egy csoport gyerek és feltűnt, hogy minden gyerekpárból az egyik ázsiai. El is gondolkodtam, hogy talán valami speciális óvoda lehet, mert manapság már szinte minden csoportban van egy kis cuki sárga, de azért hogy a gyerekek fele... szóval szokatlan volt. Ahogy ezen méláztam, feltűnt valahogy, hogy a padon ülő idős férfi is ezen gondolkodhat, nem tudom már, hogy is történt pontosan, mindenesetre a közös figyelmi viselkedésünk (hogy szakszerű legyek) végül beszélgetéssé alakult. Az nyomban világos lett, hogy megint valami nagy gondolkodóval sikerült összeakadni (nem szarkazmus), az idős úr kétkedésének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy ha Európának 2000 év alatt nem sikerült a judaizmust asszimilálni, akkor mit fog tenni a Kelettel. Utána épp egy villamosra szálltunk, úgyhogy beszélgettünk tovább. Főleg a kereszténység történetéről, egy idő után jeleztem hogy ebben azért nem vagyok annyira otthon, "nem olyan családból származom" (mint Bendegúz), meg sem vagyok keresztelve. Ezen nagyon megütközött, majd azt kérdezte, hogy "Szokott maga tükörbe nézni?" Ajaj, gondoltam, ebből mi fog kisülni? "Mert ha szokott, akkor látnia kell, micsoda szerencsés külsőt kapott, micsoda ragyogó tekintettel és micsoda nyitottsággal! Hát magának naponta kellene megköszönnie a Teremtőnek, hogy ennyire kegyes volt magához" Hoppácska, erre nem számítottam. Aztán azt mondta, hogy ha meg akarom ismerni a kereszténységet, kezdjem Aquinói Szent Tamással. Aztán itt sajnos leszállt. Azaz megkérdezte, hogy azért a Miatyánkot csak tudom? Mondtam azt igen. Akkor mondjon értem egy Miatyánkot és örülök, hogy megismertem. Mondtam, jó, és én is örülök. Leszállt és az ablakon át még visszamosolygott. Ez a megálló az orvosi rendelő mellett volt épp. Úgyhogy mondtam érte egy miatyánkot... Szerintem ez volt életem legszebb bókja.

Csak azt akartam bejegyezni még frissen (hajnali 2) és ropogósan, hogy nagyon csípem ezt a Gulyás Mártont. Tulajdonképpen most tudatosult bennem, hogy ez az a srác, akit anno tavaly a nagy közös elsősorban Sándor Máriás tüntetésen úgy konferáltak fel, mint Fekete György rémálmát és már akkor is nagyon tetszett, csak rosszul emlékeztem a nevére. Meg szintén neki törték el az ujját a kopaszok a Ligetben, de ez is csak most állt össze a fejemben. A mai tüntetésen is zseniális volt.

Amúgy vasárnap meg egy ideig épp Sándor Mária mögött haladtam, olyan magas az a nő, van vagy 190 cm, modellalkat és közelről is gyönyörű..

Akkor találkoztam 2 volt gimis osztálytársammal, ma 1 harmadikkal, kicsi ez az ország (mi egy vidéki megyeszékhelyen jártunk anno együtt suliba). A legközelebbi találkozót lehet egy közös tüntetéssel kellene megünnepelni.

Forradalmi a hangulat, remélem hatása is lesz. Marci meghirdette a szabad, egyenlő (vagy milyen) választási rendszert, ami azt jelenti, hogy semmi ilyen-olyan számítás, mindenki olyan súllyal vesz részt a parlamenti munkában, amennyien szavaztak rá.

A héten háromszor voltam tüntetni, most megyek és meghalok. De legalább nyugodtan, mert végre elmondhatom, hogy az ezelőttiekkel ellentétben már nem javítottam, hanem rontottam az átlagéletkort. Hej! Hej!

Tegnap sétáltunk a Duna parton kék lufikkal... Autizmus világnapja volt, a szokásos auti séta. Teljesen jó volt, mint eddig bármikor, az idő meg különösen, pólóban voltunk, hétágra sütött a nap. Egyre több az ismerős arc. Jó is, meg nem is... De mi felhőtlenül örültünk, és végül is az a boldogság, ha elfogadjuk azt, ami van.

Utána épp a Mekiben kékültünk (többen ott fejeztük be a sétát), mikor hívtak a Cseve csajok, hogy filmvetítés a Premier Cultcaféban, meghívtak minket az alkotók a Sorsfordító filmre. Mondtam a drágámnak, hogy menjünk el, hátha kapunk jó ötletet a sorsunk jobbra fordításra, mert jó, hogy jó, de mindenen lehet csiszolni.

Hát ez a film az a film volt, amit már korábban láttam a youtubon és már akkor sem tetszett. Egy túltematizált, sztereotípiákkal építkező, tudatlan, érzéketlen szarság. Mindezt érzékenyítésre szánva. Annyi jött le belőle, hogy az auti gyerek a kocsiban, a forgalomban is mindent hall, még azt is, a kútból csöpög a víz és közben korának nem megfelelő költői kérdéseket tesz fel az anyjának, aki természetesen nem válaszol, minek is... Valamint, hogy a kerekesszékeseknek baromi jó, végülis csak annyi a bajuk, hogy nem tudnak járni, de amúgy tiszta hawai az életük, szemben egy autistával, akié maga a pokol. És hogy az autisták titkon arról álmodoznak, hogy nem autista kerekesszékesek lehessenek.

Na most ehhez még hozzájött a beszélgetés az alkotókkal, az volt a ráadás. Önfényezés minden mennyiségben, meg hogy a szeretet mindenekfelett, meg nem pénzkérdés, hanem a jó kapcsolat a tanárokkal, meg az anyatigrisség, mint alapvető adalék. Egy hiperaktív szőke picsa a haját dobálva dicsekedett a szuper aspi fiával meg önnön nagyságával, csak azt sajnálom, nem striguláztam, hányszor hagyta el ajkát az ÉN, mint legfontosabb szó. Valamint, hogy miután elhangzott, hogy befejezik a színpadi előadásukat, és a büfében oldott keretek közt folytatjuk, újra meg újra magához ragadta a szót egy kis plusz fényezésre, miközben az auti gyerekem egyre nyilvánvalóbb viselkedéses tüneteket produkált és ugye a film is arról szólt, meg a beszélgetés is, hogy mindent értük... Úgyhogy mi felálltunk és kijöttünk.

Még szomorú ráadás, hogy amikor a Cultcafé auti dolgozója, - akit szintén odaültettek maguk mellé - szólt néhány szót a saját iskolai nehézségeiről, gyakorlatilag belefojtották a szót. Hát ennyire klassz volt a film, meg a beszélgetés az "alkotókkal".

Este jutott eszembe, hogy másfél éve a balatonboglári kempingben összebarátkoztunk egy mozgássérült fiúval, aki a hipermodern kerekesszékét kölcsönadta párszor a drágámnak, ő meg félelmetes száguldásba meg mutatványokba fogott vele. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e ő is ilyen széket, mire döbbenten nézett rám és valami olyasmit mondott, hogy de anya, akinek ilyen széke van, az nem tud járni...!!!

Anyukám épp bedőlt az ágyba, mikor hívja a barátnője (reggel 10 óra), hogy hallotta-e hogy ez a Soros már megint mit csinál. Hogy Izrael nem elég nagy a zsidóknak és hogy ki akarják tágítani, mert ezek a zsidók azt hiszik, az egész világ az övéké és ez a Soros is egy mekkora mocsok, hogy nem csak Magyarországot akarja tönkretenni, bár ugye minket szerencsére OV megvéd tőle, hanem az egész világot... és hogy tudta-e hogy Soros Erdélyből származik, ergo nemcsak egy rohadt zsidó, hanem egy büdös román is, és anyukám nagyon sajnálhatja, hogy nem nézte a tv-ben márc.15-én OV beszédét, mert mekkora faszagyerek volt akkor is... Mert akkor is felhívta, hogy azonnal tv bekapcs, én viszont mondtam, hogy nálunk nincs OV beszéd, ha arra kíváncsi, mehet lakni a barátnőjéhez. Mindezt kb. 1 levegővételre...

Komolyan, a szavakat nem találom erre a mocsokságra, ami itt nálunk folyik. Ezeknek a megroggyant agyú vénasszonyoknak azon kellene agyalniuk, hogy milyen sütit süssenek húsvétkor, meg hogy milyen párnát hímeztek, vagy hogy milyen szépen bújnak elő a tulipánok és nárciszok, süt a nap, csicseregnek a madarak, mittudomén, hogy menjenek ki a kertbe vagy a parkba, vagy bármi másról, ami kedves és szép és korukra, nagymamaságukra rímel... De nem, Soros meg zsidók meg migránsok, meg a nagy nemzetmentő...

Amúgy örök harcot vívunk, hogy a királyi adók meg a DUNA meg pár másik tiltott, mert ömlik belőle a propaganda, hogy de nem, mert kultúrműsor, nagy lótúrót. Mert 2010 előtt is addig hallgatta a Lánchíd rádióból a kultúrát, míg kialakult a teljesen szuverén senkitől sem befolyásolt magánvéleménye, hogy a Fidesz az egyetlen lehetséges választható párt, hát ki másra szavazna, talán a kommunistákra???

Utóirat: 2 órával később anyukám a húgával beszélget (79 és 78 évesek) telefonon. Egyszer csak ezt hallom: "Az a rohadt Soros, fogadja be őket magához, ha annyira kedvesek neki!" Ha nem tartottam volna a előtte félórás, lebutított, azt gondoltam, hogy teljesen logikus és érthető kiselőadást Soros Györgyről, a háborús menekültekről, a demokráciáról meg a propagandáról...  akkor is fájna...

Kisfiamon egyre több a kék-zöld folt. Meg horzsolás. Mindig is sok volt, de most a számosságuk már meghaladta a tűrőképességem felső határát, úgyhogy szóvá is tettem. A tanárnő nyugtatott, de szerintem vette a lapot. Remélem, legalábbis...

Abszolut híve vagyok az együttnevelésnek, támogatom a másság elfogadását, tudom, hogy a viselkedészavar nem rosszaság, hanem "betegség" és nem bélyegzünk meg egy gyereket emiatt. valamint, hogy egy viselkedésprobléma a figyelem felkeltése miatt is létrejöhet és ha arra reagálunk, akkor azt éppen hogy megerősítjük, meg a többi. DE azért a fürdővízzel együtt ne öntsük már ki a gyereket is a vízből! A többi gyereknek meg legyen lehetősége a félelem nélküli életre. Úgy érzem, hogy beviszem a gyerekem a ringbe rugózsáknak. Ő meg auti, nem ismeri fel olyan könnyen mások szándékát, ráadásul teljesen agressziómentes, a judót is azért hagyta abba, mert egyszerűen nem tudott keményen belemenni a "harcba", félt, hogy a másiknak rosszul esik, ha "bántja"...

És nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy akkor majd elviszem egy másik suliba, mert nincs másik suli, örülök, hogy ez van, hogy bekerült, hogy nincs is a világ végén... Bakker, a szívem szakad meg!