Csak eszembe jutott a mindenhez (is) értő oligarchákról...

Énekeltem egy énekkarban. Volt egy szám, amiben volt egy szóló. Nekem nagyon biztos énekhangom volt, nem az az igazi szólista hang, inkább kórista, a kórus egységesebben szólt, ha én is énekeltem. De azt a szólót mintha nekem írta volna a szerző... viszont a karnagy meg a kedvencének szánta (mint általában), egy vékony kis hangú másik karnagynak. Igazolandó, hogy ő a legjobb, mindenkivel végigénekeltette a két versszakot. Mindenkivel, kivéve velem. Mikor a karnagy közölte az eleve elrendelést, pár belevaló csaj bekiabálta, hogy engem meg sem hallgatott. Úgy tett, mintha véletlen lett volna és kegyesen engedett énekelni. Annyira jól feküdt nekem az a dal, megállt a levegő is... Nem hagyta végigénekelni, az első versszak után leállított, és a kedvence kapta meg.

Mikor meg a főiskola utáni első munkahelyemre kerültem, nem adtak semmi munkát. Csak a közlönyöket olvastatták velem orrvérzésig. Aztán mikor az egyik pasi szabira ment, nekem kellett helyettesítenem. Olyan jó kis munka volt, statisztikai elemzés és ő nyilvánvalóan nem is igazán értett hozzá. Gyönyörű elemzéseket csináltam, színes grafikonokkal. A főnöknek nagyon tetszett. mikor a pasas visszajött, visszakapta a melót, de abban a formában kellett (volna) ahogy én csináltam. Nem ment neki. Gyűlölt, nem fogadta onnantól a köszönésemet sem. Én meg olvashattam tovább a rohadt közlönyöket.