Végre, végre, végre, befejeződött az egyetem. Vagyis még nem teljesen, de nagyjából. Tegnap volt a második ún. egybefüggő gyakorlat autizmus szakirányos részéből a vizsgatanítás. Az egész gyakorlat egy rémálom volt. Egy utazó gyp. mellé osztottak be, akivel az elmúlt gyakorlaton is voltam, már ez önmagában furcsa, elvégre mennél több helyen kellene kipróbálni magunkat, de anno jóban voltunk, nem volt rossz előérzetem.

Nekem gyerekekkel annyi gyakorlatom van, hogy van 3 gyerekem, abból a kicsi kicsit auti. Igazából miatta jött ez a hülye ötletem, hogy elvégzem a gyp. egyetemet. Ezúton is szeretnék mindenkit lebeszélni egy ekkora ökörségről, hogy 50 évesen egyetemre menjenek, egy vadonatúj, az addigi pályájukhoz semmiben nem illeszkedő új szakmát kitanulni. Az ember agya kopik. Ami 50 évesen nehezen ment, az 55 éves korra még tragikusabb tehetetlenséggé fajult. Nem segített a sok alvás nélkül töltött éjszaka, meg az itthoni balhék sem. A nagyfiamon közben diagnosztizálták a skizofréniát, az anyukám demenciája egészen riasztó méreteket öltött. Ez is a kor miatt van, én is öreg vagyok, ő is. Nemhogy segíteni nem tudott, de vele is sok gond volt. Emberem, aki hülyeségnek tartotta az egyetemet (milyen igaza volt!) hűen önmagához, végig ott akadályozott, ahol csak tudott. 

Szóval levelezőn lenyomtam a 4 évet, ami azért lett 5, mert egyet kihagytam, mikor Finnországban voltunk, abban a hitben ráadásul, hogy örökre ottmaradunk és nem is kell már soha befejeznem az egyetem, de aztán másképp alakult a helyzet és a leállt fogaskerekek iszonyú csikorgás mellett jöttek újra működésbe (mármint az agyamban).

Ebben a félévben volt a 2 nagy gyakorlat. Az első maga volt az álom. Ott voltam mindennap, ittam a tudást, közben beszálltam mindenbe, gyerekekkel foglalkoztam, tuti jó volt. De hogy a statisztika kijöjjön, a második egy rémálom lett. Egy utazó gyp. mellett voltam. Első héten átrohantunk 3 iskolába 7 gyereken, meg egy oviban másik kettőn (a harmadik "szerencsére" beteg lett), a következő héten pedig már nekem kellett volna megtartanom saját magam által felkészülve az összes órát. Ahány gyerek, annyiféle, volt egyéni és páros óra, megjegyezni nem tudtam, kinek mi a gondja, meg hát eszközeim sem voltak hozzá. Én a gyakorlati oktatást oktatásnak gondoltam, nem egy permanens vizsgának. Lenyomtam a hétfőt, a keddet, szerdára szétestem, az iskolásokra már nem tudtam felkészülni, azaz volt egy félreértés is, úgy értettem, hogy nem is kell (max. éjjel le sem feküdtem volna, volt ilyen az egyetem alatt, már egészem belejöttem), ott aztán minden voltam, csak jó nem. Másnap még lenyomtam az ovisokat, az egész jó volt, aztán azt mondta, ne is menjek többet, pedig még kellett volna hospitálnom, meg szerettem is volna. Kértem, hogy nézhetném meg a gyerekeket csoportban, az volt a válasz, hogy nem. A papírokba kétszer 45 percben tudtam beleolvasni (összesen 6 gyerekébe), egyszer az oviba max. félórára az ovisokéba úgy, hogy mellettem ült a mentor és sürgetett meg beszélgettünk is közben. Annak a fiúnak az anyagába, akivel a vizsgatanítást csináltam, bele se nézhettem.

Maga a tanítás olyan volt, amilyen. Kaptam rá egy hármast. Olyan hibákat vétettem, amiről nem is gondoltam, hogy hiba. Sose jött elő addig. Hogy miért ragasztattam annyit a fiút. A mentorommal is ragasztgattak. Egyszer menet közben azért is lecseszett, hogy nincs nálam olló, papír, ragasztó minimum. Bakker, honnan kellett volna tudnom? Hogy mindent neki kell biztosítani... Most legalább ragasztót vittem (meg ollót, papírt is, csak az nem jött elő).

Persze valamit mindig tanul az ember. Most azt, hogy milyen az, mikor az ember tudásánál sokkal magasabb a követelmény és az a személy, aki arra hivatott, hogy tanítson, nem tanít, hanem üt. Na jó, verbálisan. Voltam én is "senior" régi életemben. Mondjuk az is elgondolkodtató, hogy a bankban a "junior" program egy évig tartott. pedig ott csak pénzről volt szó, nem emberi életekről. A junioromnak azt mondtam, kérdezzen meg mindent, akár ugyanazt ötször is, inkább ismételjünk, mit hogy elrontson valamit. Amúgy nekem is egy óriási önbizalom növelő volt az az egy év, magam sem gondoltam volna, hogy ennyi minden tudok. Mikor az ember hosszú ideig dolgozik valahol, észrevétlenül ragad rá a tudás, nem is tudatosul, mert nem "tanul" úgy konkrétan, hanem tanítják a mindennapok. Mi a juniorommal nagyon jóban voltunk, sőt az összes többi junior is jött hozzám titkosan kérdezgetni, mert a saját fiú seniorjuk folyton letromfolta szegényeket, hogy ezt már tudniuk kellene. Nem tudom, miért kellene tudniuk. Miért egyszerűbb letorkolni valakit, elvenni az önbizalmát, mint válaszolni a kérdésre.

Szóval az Universum azért jön most nekem eggyel. Mert én jó mentor voltam, de kifogtam egy nagyon rosszat. Ez így nem volt fair.

Azt nem is írtam, hogy a két hét után ledöntött valami vírus, felment a lázam 38,5-re ami teljesen ismeretlen volt számomra, 20 éve nem voltam lázas, csak a pulzusom szokott 100 fölé menni. Így a vizsgatanítás is csúszott 5 napot, de ez nem azt jelentette, hogy lett plusz 5 napom, mert ájultan hevertem az 5 napból hármat és igazából még most sem vagyok jól, meg a tanítást is szétköhögtem. Szerintem a mentor el sem hitte, hogy beteg vagyok.

Na, ez volt. Tanulja az ember, hogy mindenkit a maga módján tanítunk, egyénre szabás, alkalmazkodás, ki-ki a maga tempójában. Aztán jön az úthenger. Nekem tényleg nem volt semmi pedagógiai tapasztalatom. Az egyetemen meg főleg a súlyosan érintett autistákról tanultunk, protetikus környezetről meg különös bánásmódról, itt meg jól teljesítő gyerekek egyéni vagy páros foglalkoztatása volt a feladat, amire nem voltam felkészítve. Amit villantani tudtam, az az volt, amit az előző gyakorlatomon tanultam. A jellemzésemben meg benne van, hogy rengeteg segítséget igényeltem. Majd én is beleírom a magaméba, hogy igényeltem és kértem segítséget de nem kaptam. Elméletben megtanultam úszni, aztán bedobtak a medencébe, ahol az úszóoktató, folyamatosan lenyomott a víz alá és kurva ideges volt, hogy fuldoklom...