Mai nap arra ébredtem (dél körül, viszont reggel 6-kor feküdtem le), hogy ember pakol. Gondoltam, jaj. Kijöttem, kérdezem a gyermeket: tejeskávét megittad? Azelőtt szoktam kikészíteni, mielőtt lefekszem, ő meg felkel és megissza. Hát nem itta meg, mert ember kiöntötte. Plusz azt a cserpes tejet is, ami megsavanyodott kicsit és ki akartam próbálni, megalszik-e. Valszeg megaludt, mert állítólag undorító darabos volt. Régen szerettem az aludttejet.

Utána jött, ami szokott, hogy kukázok. Aztán látom, hogy egy szép kis kerámia tartóból dobálja ki a macskabajusz gyűjteményemet. Amit vagy 4 éve rakosgatok. Volt legalább 20. És amikor megdöbbenve rinyálok, akkor azt mondja,  hogy az a tartó az övé. 15 éve le se szarja. Erre kiszedtem belőle ami lom még benne volt, földhoz vágtam és odaadtam neki, vigye a francba. Közben a konyhában gyorsan a markomba kaptam a gyönyörű hatalmas kavicsomat, azzal mentem vissza, erre elém áll és gyilkos fejjel ordítja, hogy elege van. Ordítottam, hogy nekem is és úgy fogtam a kavicsot, hogy ha orrbavág, azzal vágom fejbe. Amúgy senkit nem tudnék fejbe vágni, csak ha az életemért küzdenék, de az a kő jókor volt jó helyen.

Anyukám ismét fél ötig aludt, akkor előrontott és nekiállt a kényszeres pakolásnak. Ordítottam, hogy elég. De miért?? Mert elég, azért. Egyetlen szuperképességem volt, hogy a káoszban kiismerem magam, mióta a demens mindent össze-vissza pakolásának vagyok az áldozata, azóta semmit nem találok, végem van.

 
Szeretnék egy bohém, állatmániás pasit családi házzal és egy kényszeresen sütő-főző anyát.