Anyukám is itt van nálunk. Na jó, az "is" túlzás, Ő van itt csak pluszban, mivel a lányom meg nála van, csereakciósan. Történt ugyanis, hogy egy este a nagynéném felhívta és nem tudott beszélni, a lányommal elmentünk hozzá - szerencsére van a lakásához kulcsom - feküdt egy nagy halom papír tetején, a jöttünkre felriadt és nem ismert meg minket, félt tőlünk. Mentőt hívtunk, bevittük az ügyeletre, ott kapott egy infúziót, feküdt 3 széken a folyosón, majd hajnali 1-kor közölték, hogy hazamehetünk... Addigra végülis már teljesen jól volt, bár még kicsit gyanakodva, de beletörődött, hogy a lánya vagyok, a járáshoz is már csak kisebb segítséget igényelt (egyedül még eldőlt) szóval minek ilyet a kórházban tartani? Ő ugyan alkudozott, hogy jó lesz neki ez a 3 szék reggelig, de én keménykedtem és taxit hívtam. Ja, orvos kérdezte tőle, hogy van, mire ő, hogy "Köszönöm jól", az automatizmusok még működtek, miközben azt se tudta jóformán, hogy hol van...

Azóta különben tényleg jól van. Kapott a múlt héten 5 infúziót, attól kikupálódott. Memóriája kb. félperces, a hosszútávú is csak foltokban, egy kérdés - nem kérdés és minden élmény újra új. Pakol. Mindent, mindenhová. Elvagyunk...

Mikor a nagylányom volt 9 év körüli, a fiam meg 6, akkor gyermekeit egyedül nevelő anyaként éltem. Reggel felkeltem, gyerekeknek csináltam reggelit meg csomagoltam tízórait, aztán ébresztettem őket én meg tűztem dolgozni. Az anyukám is velünk lakott, így aranyéletem volt. A lányom egyedül ment a suliba, a fiamat meg az anyukám kísérte az óvodába. A lányom (meg talán a fiam is?) hazamentek ebédre, az anyukám főzött, többnyire főzeléket, cikiztük a szűk repetoár miatt - és mindig pont annyit, hogy nekem estére pont ne maradjon. Este 6 körül értem haza, útközben bevásároltam, anyukám azonnal beült a tv elé, többnyire el is aludt, mi ettünk valami hideget, aztán mi is tv-ztünk, aztán vittem őket fürödni, lefeküdni. Mire én is beájultam, az anyukám életre kelt és nézte még a tv-t...mellettem, mert a nappaliban volt az ágyam... A környezetem nem győzött ájuldozni, hogy micsoda szerencsés vagyok, hogy van otthon 1 rabszolgám...

Most, hogy a kis kései auti fiam 9 éves egy semmirekellő vagyok. Reggel felkelek, reggelit és tízórait csinálok, keltem a kicsit, reggelizünk, aztán megyünk a suliba. 20 perc séta. Aztán hazajövök, semmittevéssel foglalkozom. Itt a nagy lakás (a régi több, mint kétszerese), nagy kerttel. Van a családi cégünkkel pár dolog, na meg az ügyintézés mindennel, mivel emberem egyrészt dolgozik, másrészt nem beszél jól magyarul. Gyermekem kb. 5 féle ételt eszik meg, úgyhogy heti 2-3-szor pék is vagyok, hogy megcsináljam a kiflijét. Délután úszni viszem heti kétszer. Vásárolok, főzök, minden nap. A vacsora az szent. Emberem vega, gyerekem majdnem fényevő. Véletlenül sem eszik ugyanazt. Házi feladattal szenvedünk. Este fürdés, alvás, semmittevés. Emberem csak dolgozik, mint a gép, heti 3-szor is, és rendkívüli sértettségben él, amiért én nem. Ez teljes mértékben megmagyarázza, hogy itthon miért nincs már semmi dolga, elvégre itt vagyok én, aki nem dolgozom. Ja, azt kifelejtettem, hogy munka mellett 7 éve írja a doktoriját. vagyis készül az írására. Én meg egyetemre járok, hogy kitanuljam a kicsi baját, ha már az ellátórendszer olyan, amilyen. A környezetem nem győz ájuldozni, hogy micsoda szerencsés vagyok egyrészt, másrészt micsoda egy lusta féreg, mert megengedhetem magamnak, hogy ne csináljak semmit...

Na, akkor legyen valami a boldog új évben is. Tegnap kellett volna, akkor volt friss az élmény. Szóval most hazug is vagyok, legalább 20-szor elordítva, kétszínű, őszintétlen, valamint bántalmazó. Mindezt kibaszottul. Na jó, angolul a fucking talán nem ennyire súlyos, ezeknek a fantáziátlan briteknek ez az egy szavuk van mindenre.

Mindezt azért főleg, mert szoktam a neten beszélgetni hímneműekkel, uram bocsá' kicsit flörtölősen is, de egyáltalán semmi extra, most itt nem valami hard core net-szexre kell gondolni, csak úgy viccesen, öregesen, udvariasan. De tulajdonképpen azt is csak nagyon módjával. És amit Ő a facebook fiókomba belépve el szokott olvasni, majd (nem először) a szememre hányni. Hogy ez levéltitok? Kit érdekel? Cél szentesíti az eszközt...

De a bántalmazás még ennél is jobb, úgy bántalmazom, hogy megengedem időnként, hogy a nem velünk lakó nagyobb gyerekeim átmenetileg itt aludjanak. Kétségtelen, hogy mind a kettő viselkedési zavaros, nem alkalmazkodóak, nem simulnak be a rendszerbe, de bakker, a gyerekeim! Meg a lakásom! Az enyém, egyes-egyedül, akkor is ha együtt lakunk itt 13 éve és 3 éve az Ő fizetéséből. Mert 9 évig meg az enyémből finanszíroztam és ő semmit. És én vettem egyedül, nekem volt kisebb lakásom, nekem volt pár millám, én vettem fel a hitelt, amit egyedül én fizettem vissza. És együtt teremtettünk olyan helyzetet, hogy a gyerekeknek menniük kellett, amint nagykorúak lettek. A fiam drogos lett, most épp egy pszichiátrián regenerálódik, onnan szokott hétvégén idejönni. A lányom időszakonként külföldön dolgozik, és közben 1-2 hétre, hónapra itt köt ki. De van egy albérlete is vidéken, ott olcsóbb. És alkalmazkodni kell. És vannak gondok. Szóval bántalmazó is vagyok. Ez jó, nem? Vele vagyok bántalmazó...! Fucking layer, dishonest, two-faced and abuser. Ezek most durva színek...

Itthon vagyok egymagamba', tanulok, de nem eleget. Elbusongok a levelező oktatáson, hogy mily kevés alkalom van bejárni, tanulni meg az ember úgyis csak vizsgaidőszakban szokott, kár erre mindig félévet várni, le lehetne fele ennyi idő alatt zavarni az egészet, még a komplex típusú vizsgákon is jobban emlékeznénk arra, amit fél-egy éve magoltunk utoljára. Nameghogy milyen jók is voltak anno az egyetemi jegyzetek... Annyi a kötelező irodalom, mint csepp a tengerben, fel van sorolva 20 könyv, mindegyikből 30 oldal megjelölve... Ennek negyede sincs meg a neten. Hol van nekünk időnk heteket a könyvtárban keresgélni... Meg ez a nyelvezet. Bakker annyi az idegen szó, tegnap kikeresgéltem őket, mára elfelejtettem. Az akadémikusság megkövetelése egy olyan szakágban, ahol akkora a szakemberhiány, mint a miénken. Egyáltalán, miért kell nekem ezt a sok buzi idegen szót megtanulni, hogy aztán a szülőknek úgy mondhassam el a probléma lényegét, hogy tutira ne értsék??

De azért 1 jó tapasztalatom volt ám ma. Olvasom Theo Peters könyvében, mit érez egy autista, be is másolom. "ha valaki azt mondja otthon: "holnap elmehetnénk bevásárolni" vagy azt, hogy "majd meglátjuk, mi történik", úgy látszik, nem realizálja, hogy a bizonytalanság nagyon sok belső stresszt okoz nekem, és hogy állandóan dolgozom - kognitív értelemben - azon, hogy mi fog, és mi nem fog történni. Az eseményekkel kapcsolatos határozatlanság más dolgokkal kapcsolatos határozatlanságra is kiterjed, így például arra, hogy a tárgyakat hova kell tenni vagy hol találhatók meg, vagy hogy az emberek mit várnak el tőlem. Azt hiszem, hogy a körülöttem levő világ meg nem értéséből származó zavarodottság okozza az összes félelmemet. Ez a félelem azután magával hozza a visszahúzódás iránti igényt."

Köszönettel tartozom a skót rokonságnak és legfőképpen kedves anyósomnak, hogy saját bőrömön segítettek megtapasztalni, milyen az, ha az ember autista... Hogy a nyelvet sem bírom teljesen, főleg nem skót akcentussal, az csak az egyik rész. De hogy sosem tudtam, ki jön, hová megyünk, ha volt is terv, az mindig megváltozott, bármit csináltam, nem úgy kellett, ha csináltam valamit, az volt a baj, ha nem akkor az. Mikor meg már csak azon voltam, hogy láthatatlanná váljak, hát akkor meg aztán főleg... Produkáltunk ám viselkedésproblémát is. Flórival este a szobánkban olyan hangosan nevettünk egyszer, hogy kedves anyósom kénytelen volt berontani és leugatni a fejünket miheztartás végett.

Szóval picit megtapasztalhattam, milyen nehéz is egy autizmussal élő élete... Nagyon nehéz.

Tegnap suli karácsonyi műsor a művházban. Kivonulunk családilag+anyukám+kicsi drágám ovis barátnője az anyukájával, mint VIP vendégek. Persze a főszereplőnek éjjel durva hasmenése, Ő a vécén alszik és az előtérben... Hajnalban a nagyfiamat kikísérem a vonathoz, aztán haza, vacakolok a sütikkel, amit viszek délután, kicsim közben tovább rohangál, aztán fokozván az izgalmakat hány is egyet. Onnantól viszont új életre kel. Pakolom az ajándékokat is, mert ki más lenne a szülői munkaközösség, ha nem én... Meg a sütik, meg a kölök. Meg persze közben írom a beadandó dolgozatomat is... Már húzza a cipőjét, és késésben vagyunk persze, mikor apa úgy érzi, meg kell ezt beszélni komolyan Vele, hogy akar-e Ő egyáltalán ilyen betegen menni. Kicsi csak néz rám rémülten, persze, hogy akar, hetek óta erre a szereplésre készül. Ő az egyik diák (a 8-ból). Énekes-táncos főszerep! Mondom, hogyne akarna. nadehogy az nem úgy van ám, mert én olyan vagyok, mint az anyám, aki eldönti a gyerek helyett és ezt mostan itten állatira komolyan meg kell beszélni. Mondom bakker, ha ez ilyen fontos, beszélted volna meg negyed órával ezelőtt, overtime, megyünk, ha baj van hazajövünk. Sértődés. Utána ajtóban állás, mert Neki fogmosás, utána bezárt ajtó újranyitás, mert Neki kesztyű kellés. 7 percnyi út a művház...

Megérkezünk, kicsi profin megy a művészek öltözőjébe, én megkérdeztem valakitől, hová vigyem a sütit, mondták fel, megyek, ember utánam, mondom Ő tegye le a kabátját, de nem, Ő velem. Jó. Letettük, vissza a földszintre ruhatár, vissza fel terembe. Anyukám is, barátnőm is foglalt helyet Nekünk. Barátnő közelebb, anyukám sértődés. Műsor le, gyerekek cukik, rohanás asztalokhoz sütizni. Enyimé gyerek csak az itthoni csokitortából eszik, ergo verekedés, nehogy ne jusson. Győzelem. Utána ajándék szortírozás, osztály is, magán is. Tanár és gyerek üldözés, hogy találkozzék adó és kapó. Nagyjából o.k., mondjuk kicsi drágámra 2 csomagot bíztam, azt másnak adta át, utána mentem, hogy sorry, képeslap csere (mert az névre szólt). Ez is megvolt.

Vége mindennek, kicsi drágám rohangálósat játszik, nagy drágám beszélget, mert talált magának egy angol embert, anyukám felszívódott a hátizsákommal együtt, amiben ott van a kislány ajándéka, barátnő menne, kicsi lánya csak az én kicsi drágámmal hajlandó távozni, ezt kell megszervezni. Én ruhatárba le a sütis cuccokkal. Anyukám megvan, hátizsák is, de  Ő nem találja a ruhatári bilétáját, pedig már menne az operába. Kicsi fel-, majd eltűnik. Vissza emelet, embertől saját biléta elkér, de azt mondja, jön Ő is. Vissza le, anyukám bilétáját megtalálom a pénztárcájában (plusz a táskájában néhány kis díszt, amit megfújt az asztalról...). Ember nem jön. barátnő menne, időszorításban dolgozom. Keresem embert, nincs. Gyerek sincs. Felmegyek. Embert látták lemenni. Találkozom valakivel, aki pezsgőzni akar velem. Utána le. Ember megvan, gyerek nincs. Aztán gyerek előkerül, de ruhája nincs. Ruha megkerül, ember, gyerek felszívódik. Anyukám elmegy az operába, barátnő menne, de lánya nem. Ember előkerül, haragos arccal várakozik, míg gyerek megkerül, lehiggad és felöltözik. Volt pár kör, mire minden összejött... Ma reggel pakolok, bakker,a sütis tányérok nincsenek meg. Mondom embernek, otthagytuk a nagy kavarásban.. Mire Ő: Miért nem vállalom a felelősséget a hibáimért, én hagytam ott egyedül, az én dolgom volt. Mert én ilyen vagyok, hogy semmit nem tudok megszervezni, viszont mindig minden hibámat másra akarom kenni...

Mennek a drágáim holnap. Pakolunk. Eddig én is mentem, kértünk magunknak, felnőtteknek 1-1 nagyobb bőröndöt, meg kinek-kinek van 1 kézitáskája. A kicsi drágámé kisebb, mint a miénk. Emberem telerakja a maga nagy és kisbőröndjét, én meg magunknak az 1+2 felet. Persze többnyire nem az én cuccommal, elvagyok én 2 hétig 2 nadrágban, de egy kisfiú - az enyém főleg - összeken 1 nap alatt egyet. Ugyanez vonatkozik a bugyi-zoknin kívül minden másra. Azt meg este zuhanyozás közben kimosom.

Hát, emberem most is fizetett bőröndöt a felnőtteknek (magának) + mindenki visz egy kézitáskát. Kirakta a kicsinek a kicsit, végülis úgyszokottlenni. Majd 2/3-ig bepakolta biciklisruhával, mert majd mennek bringázni. Hmmm. Mondom, biztos, hogy mennek? Majdnem biztos. És kivételesen nem lehetne rendes utcaiban bringázni? Hogy mi??? Hát azt nem lehet. Mondom jó, akkor még befér kb. egy pulóver, más cuccot nem visz a kölök. Hát hogyhogy?? Úgy, hogy nem fér több a bőröndbe. Akkor vegyem le az enyémet, az nagyobb, ott van a szekrény tetején. Mert Ő már azt visszapakolta. Hát, majd leveszem... Valamit érzett a hangomon, mert levette. Pakolok. Az, hogy a kölök cucca is menne a nagybőröndbe részben, az kizárt. Szóval egyensúlyozok. Mondom, megy egy pár cipő, egy másik úgyis ott van anyóséknál, az magasszárú, ez jó lesz bringázni, futni, meg ha nincs olyan hideg. Na de és a 3 kilós túrabakancs?? Az nem utazik. Nadeha túráznak?? Majd túrázik a magasszárúban, vagy ebben. Nadehogymár azt nem lehet. Dehogynem! Jobban, mint 30 literes bőröndbe 100 litert pakolni... Hát emígyen szórakozunk. A múltkor ez a drága ember 5 pár cipőt vitt 10 napra. Most is dugig feszül a nagybőrönd...

Utóirat: Nem bringáztak, mert az unokatesó nem adta oda a bringáját. Mikor itt vannak, az egész család a mi bringáinkon megy napokig. Skótok...

Gondoltam, ha már a múltkor megígértem, akkor színesítem a blogot a színeimmel. Ma az vagyok, aki a katasztrófát megteremti. Mindezt azért, mert a kicsi drágám útlevele már legalább 1 hete kész van és én még mindig nem mentem el érte az okmányirodába. Ma van 8-a és 22-én utaznak. Na de mi van akkor, ha valami nem stimmel és amiatt lesz baj? Mi ne stimmelne?? Amúgy egy csütörtöki napon mentünk el megcsináltatni és hétfőn este jött az SMS, hogy mehetünk érte. Nem mellesleg ő is átveheti, mint szülő. Pont úgy, mint én. És neki éppen pont annyit kell mennie az irodáig, mint nekem, miután együtt lakunk. De nem. Ordítozni kell, hogy teremtem a katasztrófát.

Különben teremtem, az igaz. De miért nem lehet ezt barátian megbeszélni? Reggel vígan készülődünk, ordítás, néma csend, feszültség, rosszkedv. Csak úgy megszokásból, hogy "jól" induljon a nap...

Nagy szomorúsággal megemlékezem még Gabiról, ha már egyszer írtam róla... Szóval szegény Gabi meghalt. Valaha pék volt, de aztán lett valami baja a szívének, ami miatt nem végezhetett nehéz munkát, de akkor meg unalmában elkezdett sokat enni, nagyon meghízott, alig tudott mozogni, Tibi barátom szerint 180 kiló volt, de lehet, hogy több is. Egyik este remegni kezdett, hívtak mentőt, ami nem jött, aztán a szomszédasszony bevitte a kórházba, ahol 2 nap múlva meghalt. 2-3 hónapja érdeklődött a szer felől, amit Lagzi Lajos promótált, de az nagyon drága volt Neki. Meg hát enni is szeretett. Az olyan durva diéta, hogy nemcsak kenyérfélét, de még gyümölcsöt sem szabad enni. Gabinak meg 5 zsömle volt a diétás adagja (a kilós kenyér helyett). Nyilván nem volt egy tanult ember, de volt józan parasztesze meg humora. Hihetetlen ez az egész. Hiányozni fog...

Ez a sztori annyira aranyos, gondoltam megőrzöm...

Ovisok most karácsonykor elő fogják adni a betlehemi történetet. Mindannyian nagy átéléssel alakítják a szerepüket, a kis Szűz Mária egészen komoly anyai érzéseket produkál. Óvónéni gondolta, elviszi őket megnézni a főtéren felállított életnagyságú Betlehemet. Megcsodálták, de közben gyermeki igény támadt a közeli templom belülről való megtekintésére is. Rövid hitéleti vita után óvónénik úgy találták, ez a kultúra része és múzeumlátogatás gyanánt semmi kivetnivaló nincs benne. Úgyhogy megbeszélték a viselkedési szabályokat és bementek. Rövid nézelődés után az egyik hiper fiú tekintete a megfeszített Jézusra vetődött és a szabályokat feledve, a döbbenettől teljes orgánumra kapcsolva megkérdezte: "HÁT EZ MEG MIÉRT VAN IDE FELAKASZTVA??" Óvónéni némi pisszegés után halkan elmondta, hogy nem felakasztva, hanem keresztre feszítve, de majd az óvodában megbeszélik. Egy perc sem telik el, egy kislány hasonló sokkban hasonló hangerővel feltette ugyanazt a kérdést. Mivel épp Ő volt a darabbéli Mária, óvónéni újabb pisszegés után az előbbi választ picit kiegészítve azt mondta, hogy ez itt Jézus és keresztre feszítették, de majd az oviban... Mire a kislány teljes hangerővel: KERESZTRE FESZÍTETTÉK? HÁT EZÉRT SZÜLTEM???

Mai napi kis színes... Kölkecskét ágyba dugom, már majdnem este 10 órakor. Látom ám, hogy emberem meg mossa a kádat. Előtte ott fésülködtünk a kölökkel, mer'hogy felütötte a fejét gyermek hajában a tetű, aztán ha van még, hátha kihullik... Egyet találtunk összesen még a múlt héten, azóta kezeltem 2-szer is, durr bele a közepébe, rovarirtót a gyereknek, meg ha már Neki, akkor nekem is, mert az ördög - azaz a tetű - nem alszik. Szóval, hajak meg kicsit ottmaradtak a kádban... Hanem látom ám, hogy utána meg ez az ember kezdi engedni a vizet a kádba. 10-kor. Mondom, mivammá?? Fürödni akarsz? Hogyaszondja, igen. Nedehátakkorénmeg??? Hogy mér' tán le akarnék zuhanyozni, éppen most? Hát ha nem is éppen, de azért ha ő beleül, akkor meg mikor? Erre azt mondja, hogy mer' én INKONZISZTENS vagyok. Mert tegnap (vagyis ma) hajnali 3-ig írtam egy dolgozatot. Nadeviszont ma vasárnap van, így aludtam 11-ig. Viszont holnap hétfő, koránkelés, fejbemutatás ÁNTSZ-nél, aztán suliba tépés, nemám délig ágyban hencsergés... Ergo ma még le szeretnék feküdni. Azazhogy tényleg ma és nem holnap hajnalban. De ezt ő nem tudja? Mármint a naptárat?

Ez jó hosszú lett véletlenül. Csak arra gondoltam, hogy majd leírom mindig, mikor valamilyen vagyok. Mer' én ám annyira színes egy egyéniség vagyok és emberem valamelyik színemet majd mindennap diagnosztizálja. Én meg majd jól leírom ide mostantól, nehogy feledésbe merüljön.