Amíg nyaraltunk, emberem itthon rendet rakott. Ami látszólag jó, viszont semmi nincs a helyén, keresek, de nem találok...

Van a kicsinek egy nadrágja, elég bő a dereka, keresem az övet. És láttam is valahol, mikor mást kerestem, de nem ugrik be a pontos hely. Kérdezem embert. ŐőŐ? Honnan tudná, hogy hol van? Ma megint keresem, megint mondom neki, hogy nem találom, erre mérgesen odamegy az egyik fiókhoz amiben a sapkák vannak és kihúzza alóluk az övet. És közben dühösen közli, hogy azért nem találom, mert lusta vagyok. Én meg csöndben kussolok, mert ha nekiállok, hogy ő tette oda a nem annyira logikus helyre, akkor kapom a következőt, hogy rendetlen vagyok vagy hálátlan (vagy valami mást), hát a lusta most pont elég volt egyszerre.

Más... Kedvenc Agymenőimben Leonard azt modta, hogy "Nem tudtam megfelelni a szüleimnek, ezért idegenektől szerzek minden önbecsülést." Ez szíven ütött, mert párhuzamot véltem felfedezni közte és magam között...

Lehet, hogy a nagy önbecsülés-keresés helyett inkább remetének kellene lennem. Mert sokszor érzem azt, amit Füst Milán regényhősének az apja, hogy "Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket nagyon."