Emberiség gondjaitól vissza a magánba...

Van a kisfiamnak egy osztálytársa. Másodikban jött hozzájuk, az előző iskolájában forró lett a lába alatt a talaj. Egészen kisbaba korában kezdődött nála egy speciális epilepszia, amit időben elkaptak, gyógyszert is kapott rá, ez néhány év alatt elmúlik, aztán vagy marad nyoma, vagy nem. A kisfiú értelme ép, de elég durva viselkedési problémái vannak, mindenki "képébe belemászik" (nem az én szavaim), folyamatosan "basztatja" (szintén nem) a többieket.

Persze az én kis zéró agresszió gyerekemnek azonnal a barátja lett, még mintegy családilag is valamelyest jóba lettünk, mert apja szintén anyanyelvi szinten tolja az angolt, mint enyimé ember. Meg hát a bennem buzogó világmentési hajlamok is, ugye...

Próbálom rövidre fogni. Tavaly év vége felé már egyre többször hangzott el a kissrác neve, a tanáruk kiborult, összetűzésbe került az igazgatóval, idén évkezdéskor tudtuk meg, hogy el is ment az iskolából. Amennyit láttam a dologból, nem állt a helyzet magaslatán a srác kezelésében, de hát nem is láttam mindent. Én mindenesetre nagyon pártoltam őket sokáig. Év vége felé kezdett olyanokat mondani a fiam, hogy (nevezzük a gyereket mondjuk Aldinak), hogy Aldi sosem hagyja békén, meg bántja. De valahogy nem volt ez annyira erős jel, vagy csak nem vettem komolyan?

Viszont most az új tanárral új lap... hát most is bajok vannak. A gyerekek elkerülik, mert kiszámíthatatlan. Amúgy egy vékony, kistermetű fiú, szóval nem egy félelmetes alkat. Tegnap jövünk haza suli után, azt mondja a fiam, Aldi csúfolta, hogy csaló lúzer: Mondom, de miért? Hát, nem tudja. És te mit csináltál erre? Hát sírtam. És tanár látta? Igen, kettő is, haragudtak is Aldira. Na, a francba, jól elbúsultam ezen, hogy annyit kapartam ezért a gyerekért, a szülinapra is mi egyedül hívtuk meg, anyját támogattam, többieket csitítottam és mégis a gyerekemet (is) bántja. Haragszom rá és közben haragszom magamra, amiért haragszom rá, mert gyerek és nem haragudni kellene, hanem segíteni... de közben meg nem csak nagytudású vagyok, hanem a gyerekem anyja is és a kettő hadakozik bennem. Na, azért nagyjából kiheverem a magammal való tusakodást. Erre ma reggel épp indulóban vagyunk, mikor hív az anyja. Első gondolat: francba, nem veszem fel. Második: de köcsög vagyok, és ha élet-halál kérdése, meg különben is... Felvettem, anya belecsicsergi a telóba, hogy otthonhagyták a tízórait, tegyek már be valamit a gyerekem kajája mellé Aldinak is, nehogy emiatt boruljon a nap. Mert tegnap örömünnep volt mert Aldi a piroson végzett (ez a magatartási tábla csúcsa) és hogy most akkora a boldogság! A kurva életbe, örömünnep, Flóri meg sírva meséli, hogy a kis piros kicsúfolta, most meg én etessem, merthogy hadd örüljön a kis hős, hogy az én fiam ad neki ennivalót, mert úgy szereti a fiamat... Basszus, most is káromkodok magamban.

Mert hol az igazság? Hogy lehet piros egy ilyen után? Persze hülye vagyok. Nyilván ez a napi zárás után volt. Meg nem lehet egy gyereket folyton csak büntetve nevelni, ha adnak neki sikerélményt és erősítik benne a motivációt, hogy jónak lenni érdemes, hogy törekedni rá érdemes... Mert igazából nála tényleg idegrendszeri sérülés van, sokszor nem is tehet róla, hogy úgy viselkedik, ahogy... De azt kifelejtettem, hogy év végén több mindent javasoltam az anyjának, hogy szakemberhez kellene fordulni, össze is hoztam egy nővel, akinek egy klassz helyre jár a hiperaktív fia. És az lett belőle, hogy Aldinak semmi baja, csak a környezet nem érti meg és ne is beszéljünk többet róla. Vagyis fogjam már be! De mindezt könnyes szemmel. Vagyis van az a helyzet, amikor a szülő nem képes rá, hogy uralja a helyzetet, mert túl fájdalmas neki.

De bakker, most meg én vagyok a szülő, az én gyerekemet bántják illetve őt nem védik meg. És ma is bántja és azután is fogja, mert az a baja, hogy nem érzi, mi a bántás, de ebben a korban kell megtanítani az együttélést, és az élet senkinek sem habostorta... Szóval emésztem a helyzetet és... és rohadtul nehezen megy... Ja, tegnap mondta az egyik szülőtárs egy merőben más helyzet kapcsán, hogy: Mindenki cipeli a maga keresztjét, akkor is, ha az másnak láthatatlan...