Tegnap sétáltunk a Duna parton kék lufikkal... Autizmus világnapja volt, a szokásos auti séta. Teljesen jó volt, mint eddig bármikor, az idő meg különösen, pólóban voltunk, hétágra sütött a nap. Egyre több az ismerős arc. Jó is, meg nem is... De mi felhőtlenül örültünk, és végül is az a boldogság, ha elfogadjuk azt, ami van.

Utána épp a Mekiben kékültünk (többen ott fejeztük be a sétát), mikor hívtak a Cseve csajok, hogy filmvetítés a Premier Cultcaféban, meghívtak minket az alkotók a Sorsfordító filmre. Mondtam a drágámnak, hogy menjünk el, hátha kapunk jó ötletet a sorsunk jobbra fordításra, mert jó, hogy jó, de mindenen lehet csiszolni.

Hát ez a film az a film volt, amit már korábban láttam a youtubon és már akkor sem tetszett. Egy túltematizált, sztereotípiákkal építkező, tudatlan, érzéketlen szarság. Mindezt érzékenyítésre szánva. Annyi jött le belőle, hogy az auti gyerek a kocsiban, a forgalomban is mindent hall, még azt is, a kútból csöpög a víz és közben korának nem megfelelő költői kérdéseket tesz fel az anyjának, aki természetesen nem válaszol, minek is... Valamint, hogy a kerekesszékeseknek baromi jó, végülis csak annyi a bajuk, hogy nem tudnak járni, de amúgy tiszta hawai az életük, szemben egy autistával, akié maga a pokol. És hogy az autisták titkon arról álmodoznak, hogy nem autista kerekesszékesek lehessenek.

Na most ehhez még hozzájött a beszélgetés az alkotókkal, az volt a ráadás. Önfényezés minden mennyiségben, meg hogy a szeretet mindenekfelett, meg nem pénzkérdés, hanem a jó kapcsolat a tanárokkal, meg az anyatigrisség, mint alapvető adalék. Egy hiperaktív szőke picsa a haját dobálva dicsekedett a szuper aspi fiával meg önnön nagyságával, csak azt sajnálom, nem striguláztam, hányszor hagyta el ajkát az ÉN, mint legfontosabb szó. Valamint, hogy miután elhangzott, hogy befejezik a színpadi előadásukat, és a büfében oldott keretek közt folytatjuk, újra meg újra magához ragadta a szót egy kis plusz fényezésre, miközben az auti gyerekem egyre nyilvánvalóbb viselkedéses tüneteket produkált és ugye a film is arról szólt, meg a beszélgetés is, hogy mindent értük... Úgyhogy mi felálltunk és kijöttünk.

Még szomorú ráadás, hogy amikor a Cultcafé auti dolgozója, - akit szintén odaültettek maguk mellé - szólt néhány szót a saját iskolai nehézségeiről, gyakorlatilag belefojtották a szót. Hát ennyire klassz volt a film, meg a beszélgetés az "alkotókkal".

Este jutott eszembe, hogy másfél éve a balatonboglári kempingben összebarátkoztunk egy mozgássérült fiúval, aki a hipermodern kerekesszékét kölcsönadta párszor a drágámnak, ő meg félelmetes száguldásba meg mutatványokba fogott vele. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e ő is ilyen széket, mire döbbenten nézett rám és valami olyasmit mondott, hogy de anya, akinek ilyen széke van, az nem tud járni...!!!