A villamosra vártam épp, mikor jött egy csoport gyerek és feltűnt, hogy minden gyerekpárból az egyik ázsiai. El is gondolkodtam, hogy talán valami speciális óvoda lehet, mert manapság már szinte minden csoportban van egy kis cuki sárga, de azért hogy a gyerekek fele... szóval szokatlan volt. Ahogy ezen méláztam, feltűnt valahogy, hogy a padon ülő idős férfi is ezen gondolkodhat, nem tudom már, hogy is történt pontosan, mindenesetre a közös figyelmi viselkedésünk (hogy szakszerű legyek) végül beszélgetéssé alakult. Az nyomban világos lett, hogy megint valami nagy gondolkodóval sikerült összeakadni (nem szarkazmus), az idős úr kétkedésének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy ha Európának 2000 év alatt nem sikerült a judaizmust asszimilálni, akkor mit fog tenni a Kelettel. Utána épp egy villamosra szálltunk, úgyhogy beszélgettünk tovább. Főleg a kereszténység történetéről, egy idő után jeleztem hogy ebben azért nem vagyok annyira otthon, "nem olyan családból származom" (mint Bendegúz), meg sem vagyok keresztelve. Ezen nagyon megütközött, majd azt kérdezte, hogy "Szokott maga tükörbe nézni?" Ajaj, gondoltam, ebből mi fog kisülni? "Mert ha szokott, akkor látnia kell, micsoda szerencsés külsőt kapott, micsoda ragyogó tekintettel és micsoda nyitottsággal! Hát magának naponta kellene megköszönnie a Teremtőnek, hogy ennyire kegyes volt magához" Hoppácska, erre nem számítottam. Aztán azt mondta, hogy ha meg akarom ismerni a kereszténységet, kezdjem Aquinói Szent Tamással. Aztán itt sajnos leszállt. Azaz megkérdezte, hogy azért a Miatyánkot csak tudom? Mondtam azt igen. Akkor mondjon értem egy Miatyánkot és örülök, hogy megismertem. Mondtam, jó, és én is örülök. Leszállt és az ablakon át még visszamosolygott. Ez a megálló az orvosi rendelő mellett volt épp. Úgyhogy mondtam érte egy miatyánkot... Szerintem ez volt életem legszebb bókja.