Mikor a nagylányom volt 9 év körüli, a fiam meg 6, akkor gyermekeit egyedül nevelő anyaként éltem. Reggel felkeltem, gyerekeknek csináltam reggelit meg csomagoltam tízórait, aztán ébresztettem őket én meg tűztem dolgozni. Az anyukám is velünk lakott, így aranyéletem volt. A lányom egyedül ment a suliba, a fiamat meg az anyukám kísérte az óvodába. A lányom (meg talán a fiam is?) hazamentek ebédre, az anyukám főzött, többnyire főzeléket, cikiztük a szűk repetoár miatt - és mindig pont annyit, hogy nekem estére pont ne maradjon. Este 6 körül értem haza, útközben bevásároltam, anyukám azonnal beült a tv elé, többnyire el is aludt, mi ettünk valami hideget, aztán mi is tv-ztünk, aztán vittem őket fürödni, lefeküdni. Mire én is beájultam, az anyukám életre kelt és nézte még a tv-t...mellettem, mert a nappaliban volt az ágyam... A környezetem nem győzött ájuldozni, hogy micsoda szerencsés vagyok, hogy van otthon 1 rabszolgám...

Most, hogy a kis kései auti fiam 9 éves egy semmirekellő vagyok. Reggel felkelek, reggelit és tízórait csinálok, keltem a kicsit, reggelizünk, aztán megyünk a suliba. 20 perc séta. Aztán hazajövök, semmittevéssel foglalkozom. Itt a nagy lakás (a régi több, mint kétszerese), nagy kerttel. Van a családi cégünkkel pár dolog, na meg az ügyintézés mindennel, mivel emberem egyrészt dolgozik, másrészt nem beszél jól magyarul. Gyermekem kb. 5 féle ételt eszik meg, úgyhogy heti 2-3-szor pék is vagyok, hogy megcsináljam a kiflijét. Délután úszni viszem heti kétszer. Vásárolok, főzök, minden nap. A vacsora az szent. Emberem vega, gyerekem majdnem fényevő. Véletlenül sem eszik ugyanazt. Házi feladattal szenvedünk. Este fürdés, alvás, semmittevés. Emberem csak dolgozik, mint a gép, heti 3-szor is, és rendkívüli sértettségben él, amiért én nem. Ez teljes mértékben megmagyarázza, hogy itthon miért nincs már semmi dolga, elvégre itt vagyok én, aki nem dolgozom. Ja, azt kifelejtettem, hogy munka mellett 7 éve írja a doktoriját. vagyis készül az írására. Én meg egyetemre járok, hogy kitanuljam a kicsi baját, ha már az ellátórendszer olyan, amilyen. A környezetem nem győz ájuldozni, hogy micsoda szerencsés vagyok egyrészt, másrészt micsoda egy lusta féreg, mert megengedhetem magamnak, hogy ne csináljak semmit...