Olvastam egy bejegyzést, annak kapcsán jutott eszembe egy 2 éves történet. Flóri akkor volt 5 éves, az Adriánál voltunk (akkor még volt rá pénzünk). Egy kikötött kisebb yachtról gyerekek ugráltak a vízbe és Flóri is nagyon szeretett volna felmenni. Ilyenek, hogy az nem a miénk - nem érvek és valahogy úgy is ítéltem meg, hogy ha megkérjük a 2 gyereket, hogy a kisfiunk kedvéért mi is hadd menjünk fel egy picit, akkor nem lesz abból semmi gond. Fel is engedtek, de azért vonakodva. Persze én azt gondoltam, felmegyünk, leugrunk, oszt' annyi. Flóri viszont mást gondolt, Ő ott akart ülni, ad abszurdum, talán azt is gondolta, hogy kihajózunk... Mindenesetre a dolog kezdett kínossá válni. Flóri boldogan ücsörgött, gyerekek várták, hogy ugorjunk és aggógó arccal tekintgettek a part felé, ahonnan - gondolom - a szüleik is nézték a fejleményeket, hogy megszálltuk a hajójukat... Nekem nem valami nagy a konfliktus tűrő képességem, úgyhogy Flórit biztattam a leugrásra, Ő persze nem akart, az apja próbálta a helyzetet azzal tompítani, hogy indokolatlanul vidámnak mutatkozott, hátha a gyerekek átveszik a jókedvét, mire azok méginkább gyanakodva méregették, lényeg, hogy a végén Flórit gyakorlatilag letéptem a hajóról. Persze sírt órákig, az egészből összességében rosszabbul jöttünk ki, mintha fel sem mentünk volna. Ha mindez itthon történik, esetleg megkockáztatom, hogy maradunk és vész esetén elmagyarázom, hogy a gyerekem auti és talán a hajótulaj megértő lesz. De ott még a nyelvben sem lehettem biztos, hogy egyáltalán megérti az, akinek meg kellene értenie, arról már nem is beszélve, hogy a magántulajdon védelme némelyeknél minden mást felülír, az emberiség csekély hányada születik Terézanyának.

Hát, ez volt a sztori...